Az előző részben elmondtam, hogyan jutottam el az első általam tartott festő tanfolyamíg, a mai bejegyzés arról szól, hogy mi történt ezen a napon.

Mielőtt továbbmennénk ismét egy beszélnék egy kicsit a dolgok lélektani vonatkozásairól. A sors érdekessége, hogy nem akárhol zajlott le az első oktató napom. Említettem, hogy a Várdombi Általános iskolától béreltem a helyet.  Nem volt nehéz, mert az igazgatónő mindíg is komolyan támogatott a kiállításaim megszervezésében is, majd később még szorosabb munkakapcsolat alakult ki köztünk, ahogyan azt majd később meglátjátok.

Várdombon két iskola épület található, van egy un. „Régi Iskola” az én gyerekkoromban, de még a mi gyerekeink számára is ez volt az „Alsó iskola” tekintve, hogy az első négy osztály kapott itt korábban helyet, a ma is itt található tornacsarnokkal egyetemben. Ez évtizedekig így is volt. Ez az épület volt az eredeti iskola épület várdombon és már nagyon régi. Létezik egy másik, nagyobb épület is aminek a mi időnkben nemes egyszerűséggel „A felső” volt a neve. Itt kapott helyet a felső négy osztály, az ebédlő, a sportpálya és egyéb kiszolgáló részlegek. Mindkét épület a település főutcáján egymástól kb. 100 méterre helyezkedik el. Az alsó egyébkén a templom mögött található, úgy is szoktak rá hivatkozni. ezt csak amiatt említem meg, mert később lesz majd egy aranyos sztori ami ezzel kapcsolatos.

A lényeg, hogy ma már nem üzemel az alsó, mert a felsőt kibővítették és mind a 8 osztály ott kapott helyet egy épületen belül, az eddigi alsó pedig innentől kezdve csak mint a „Régi iskola épület” kerül említésre. Na itt volt a mi tanfolyamunk.

Szóval nekem személyesen rengeteg élményem kapcsolódik ezekhez az épületekhez, hiszen magam is itt jártam ki a 8 Általánost. Soha nem felejtem el azt az szeptemberi reggelt, amikor egy dög nehéz iskolatáskával a hátamon, Édesanyám kíséretében életemben először beléptem az Alsó Iskola épületébe, mint első osztályos „nagyfiú”. A szívem a torkomban dobogott, és nagyon izgultam, talán féltem is hiszen minden új, minden ismeretlen volt. Bár valószínűleg volt valamilyen iskolai előkészítés, nyílt nap, de megmondom őszintén erre nem emlékszem, nekem ez az első nap maradt csak meg az emlékezetemben.

Az osztályban már volt néhány gyerek, zömük ismerős volt még az óvodából, de akadt közöttük idegen is akikkel még nem találkoztam. A padokban ültek, vagy éppen érkeztek, és tele volt a terem anyukákkal is, akik csemetéik holmiját próbálták a padoknál elhelyezni, vagy az akkor még kötelező iskolás köpenyeket igazgatták, esetleg csak éppen nyugtatgatták izgatott csemetéiket, az osztálytársaimat. Aztán egyszer csak becsöngettek és megérkezett Orcskay Erzsinéni aki az első négy évben az osztályfőnökünk volt. A szülők pedig egyszer csak eltűntek, mi a kis nebulók pedig riadtan pislogtunk a tanító nénire, akit majd a nagyokat utánozva már nemsokára mi is csak „Ta’ánéniként” szólítottunk, ekként is igyekezve beilleszkedni a iskola gyerekközösségébe.  Kevés emlékem van az elsőről, rémlik valami a számtan és az olvasás alapjairól aminek az elsajátítása nekem gyorsan ment. Emlékezetes volt az első napon az is, hogy mindenkinek ki kellett állni az osztály elé és egy mesét kellet elmondania. Én a Piroska és a farkast meséltem el, egy osztálytársam egy résznél közbeszólt, hogy az nem is úgy van, a Tanítónéni pedig elmagyarázta, hogy a meséket többféleképpen is ismerik és el lehet mondani. Ettől akkor nagyon megkönnyebbültem. Egyszer pedig a takarékbélyegemet lopta el egy osztálytárs, motozás következett és a táskájából előkerült. ilyen dolgok történtek velem abban az osztályteremben. Merthogy minden osztálynak saját terme volt. Így a 4 év alatt mind a négy termet végig jártuk. Tehát volt egy első osztályos terem, ami közvetlenül a tanári mellett kapott helyet, itt zajlottak ezek az események.

Talán furcsállhatja az olvasó, hogy ezeket így most miért  meséltem el, de az elején említettem a lélektant.

Amikor kibéreltem a „régi iskola” egy termét megmondták melyik teremben tarthatom a tanfolyamot.

Ez a terem pedig a régi első osztály terme volt.

Talán a sors útmutatása volt ez, hogy 2008 őszén, szinte hajszálra pontosan talán csak pár héttel vétve el azt a napot, ami annak a bizonyos 26 évvel korábbi napnak az évfordulója volt. Amikor életemben először részesültem oktatásban, mint a Várdombi Általános Iskola első osztályos tanulója. Mindezt pedig ugyanabban a teremben történt, pedig nem én kértem így, ezt kaptam.

Azon a szombati reggelen 2008-ban, én jóval korábban ott voltam már mind ahogyan az első tanfolyami halgatóm megérkezett. Berendeztem a termet, szépen előkészítettem a festékeket, eszközöket, festőállványt, majd mikor mindennel végeztem még várnom kellet az első ember érkezéséig. Amíg vártam megrohantak az emlékek és mindaz amit fent leírtam átfutott az agyamon és valami furcsa eufóriában voltam, ami ahogy figyeltem az órát egyre inkább átcsapott izgalomba és félelembe. Akárcsak azon a 26 évvel korábbi napon. Csak ma nem én voltam a kisdiák, hanem a tanár voltam, de ez semmit nem javított a helyzeten, hiszen az izgalom, az ismeretlentől való félelem mellett, még a megfelelni vágyás is nehezítette a dolgomat.

Végül megérkezett mindenki, majd elkezdtem beszélni. röviden elmondtam ki vagyok, kitől tanultam, és mit fogunk aznap csinálni. Ahogy ott álltam mindenki előtt, miközben mindenki más csak ült, és minden szem rám szegeződött, (10-en voltak egyébként), bevallom először csak hebegtem, habogtam. Az első percek voltak a legnehezebbek. A fülemig vörös voltam, és minden nyelvbotlás után, (ami az első percekben minden mondatban benne volt) még rosszabbul éreztem magam.

Aztán végül rátértem az őskorra.

Merthogy előre felépítettem az egész nap tananyagát. Volt egy elméleti rész, röviden összefoglaltam a festészet történetét az őskortól napjainkig. Majd egyenként bemutattam, az eszközöket és az anyagokat, festékeket, festőszereket, elmagyaráztam a színeket. Mire miért van szükség. szóval egy komplex jó 1,5 órás elméleti kiselőadást tartottam.

Tehát ahogy rátértem az őskorra, már ismerős terepen jártam. A festészetről kezdtem el beszélni, ami kitölti az én életemet. Amiért a lelkesedésem sohasem szűnik meg lobogni. A festészet minden aspektusa számomra a mai napig új ismeretek tárházát tárja fel, és ez a csoda rengeteg kihívást támaszt elém. Ezeknek a kihívásoknak a leküzdése pedig, izgalommal és lelkesedéssel tölt el nap mint nap.

Miközben arról, beszéltem hogyan és mivel  festettek az ősemberek a barlang falára, elöntött ez a jól ismert lelkesedés.  Ahogyan pedig ezt megéreztem, egy csapásra elmúlott minden bizonytalanságom, és egyre gördülékenyebben magyaráztam és adtam elő azt amit el szerettem volna mondani. Hiszen mikor egy ismeretlen élethelyzetben, vagy helyen bizonytalankodunk és találkozunk egy ismerőssel akkor ugyanez történik. az ismerős jelenléte, egy biztos pontot jelent amire már tudunk támaszkodni és ez véget vett a bizonytalanságnak is.

Ezzel a lelkesedéssel sodródtam az elkövetkező órákban, ez vezetett át ezen a nehéz, de csodálatos napon amikor oktatóvá váltam.

Az elmélet után bemutattam hogyan alapozunk le egy farost lemezt és a képek lakkozását is szemléltettem, majd elkezdtünk egy előrajzot készíteni, egy alpesi tájat festettünk. Szándékosan kezdtem ezzel ,mert olvastam, hogy akkoriban a fórumokon népszerűek voltak Bob Ross videói. A kép egyszerűsége mellett, számos technika bemutatását tette lehetővé, ami segített abban, hogy egy képen belül viszonylag sok technikát mutathassak meg a résztvevőknek. A nap végére mindenki megfestette a saját festményét, sokan életükben először festettek akkor és emlékszem mindenki rendkívül fel volt villanyozva és boldog volt a saját sikerétől. Azt hiszem óriási élményvolt ez a nap a résztvevőknek is. De nekem is.

Néhány kép az ebben az időszakban tartott tanfolyamokról

Ekkor kaptam „vérszemet”. Rájöttem, hogy vannak emberek, akik képesek egész nap hallgatni azt amit a festészetről elmondanék. Hiszen lássuk be, a közvetlen környezetemet addigra már kicsit kicsináltam ezzel. Nyilván mivel ők nem festenek, nekik kicsit több az infó erről mint amennyit szeretnének kapni. De itt más volt a helyzet. egy csomó ember egész nap rám figyelt és én igazán kibontakozhattam, elememben voltam. Ez nagyon szuper élmény volt.

De nem ez volt a legjobb az egészben.

Ami a legszebb volt, az a sikerélmény amit másoknak tudtam nyújtani.  Az az öröm, és büszkeség amit azokon az arcokon láttam, akik aznap először festettek meg egy képet, úgy és olyanra amit előtte nem is feltételeztek magukról. Ezt az örömöt látni másokon, és tudni azt, hogy részese voltam nagyon jó volt.

Arra is rájöttem aznap, hogy miközben oktatok rengeteget tanulok magam is. A hallgatók sok kérdést tesznek fel, gyakran olyan aspektusból ,ahogyan előtte magam sem vizsgáltam az adott kérdést. Így miközben ezeket próbálom megválaszolni, nekem is álítanom kell a nézőpontomon és miközben más megvilágításba kerül egy-egy téma, így remek felkészítés ez a szélesebb körű tudás irányába, a saját szempontomból is.

Ahogyan egy ősi, Kínai taoista bölcsesség is tartja „A tanítvány tanul a mestertől, a mester pedig a tanítványtól”.

Szóval rájöttem, hogy ha oktatok akkor közben magam is tanulok, ezzel pedig még jobban gyarapíthatom a tudásomat, hiszen a festészet tanulása sohasem ér véget, ez egy életen át tartó folyamat.

Az elkövetkező évek így teltek, festettem a képeimet, eladtam őket, szerveztem kiállításokat, közben pedig elkezdtem fejleszteni a tananyagokat 1 napos kurzusokra is, hiszen a tanítványok száma gyarapodott, és egyre többen igényelték az oktatást.

Az életem tehát 2008-tól már nem csak az alkotómunkából, a régi mesterek technikáinak, anyaghasználatának és titkainak kutatásából, hanem az oktatásból is ált. A festészet útja ezáltal teljesedett ki számomra, hogy szinte minden aspektusában jelen vagyok.

Utaltam korábban egy aranyos sztorira is. Amiből tanulság is született.

Egy Szolnoki hölgy bejelentkezett, festőtanfolyamra, mondta, hogy tömegközlekedéssel érkezik. A tanfolyam hirdetésében a tanfolyam helyszínét így írtam le: „Várdombon, a Templom mögött, a Régi Iskolaépületben”. Amikor mindenki megérkezett, a szolnoki hölgy még sehol sem volt. Kis várakozás után felhívtam, kérdeztem, hol van? Mondta, itt van a Várdombon, a templom mögött, a Régi Iskolaépület előtt. Kinéztem az ablakon, de sehol senki. Kimentem hát az épület elé, ott sem volt. Közben vonalban volt a hölgy, és mondta, de hát ő ott áll. Mondtam én is ott állok. Nagy nehezen kiderült, hogy a hölgy, valamiért alapértelmezettnek vette, hogy a tanfolyam Budapesten van. Elutazott hát Budapestre, ahol sikerült neki találnia egy várdombon lévő templom mögötti iskolaépületet! 🙂

Ezután mindíg így kezdtem a helyszínt, hogy a ” Tolna Megyei Várdombon a…”

Tanulság, mindíg mindent a lehető legegyértelműbbé kell tenni, mert másként gondolkodunk, ami nekem egyértelmű, nem biztos, hogy másnak is az, és fordítva.

Innen folytatom, az oktatással töltött évekről alkotó táborokról stb.