A csendéletfestés Művészettörténeti áttekintése

A mai értelemben vett csenéletet, Giorgio Vasari még, „természetes dolgok” –nak nevezte majd a Flamandok „stilleven – étel darabok” az angolok ebből fejlesztették a „Still life – csendélet” kifejezést a, franciák „Nature Morte – Halott természet” kifejezést  használják.

A csendélet egy olyan festmény, ami különféle tárgyak csoportját ábrázolja. Ezek a tárgyak hagyományosan virágok, gyümölcsök, ételek, szövetek, használati tárgyak, hangszerek, akár csontok és koponyák is lehetnek. A legismertebbek a virágcsendéletek. A csendélet festményeknél fontos a képen lévő elrendezés és a festői megjelenítés a kompozíció is.

A csendéletek első változatai, előképei a Római korban festett falfestmények egyes részletei voltak, melyek gyakran ábrázoltak ételeket, italokat, gyümölcsöket stb. Persze ezek általában nem önálló képek voltak, hanem egy nagyobb jelenet kisebb részletei. Mégis, kompozíciós szempontból, igen hasonlatosak voltak a mai csendéletként ismert képeken megszokott elrendezéshez és tartalomhoz.

Az ókori görögöknél is ismert volt a csendélet ábrázolása, sőt egyes feljegyzések arra utalnak, hogy már önálló témaként is ábrázolták, ami már ténylegesen csendéletnek nevezhető.

Egy ókori görög anekdota szerint a két görög festő, Zeuxis és Parrhasius versenyre keltek egymással, hogy ki tud valószerűbb képet festeni. Előbbi olyan élethű szőlőszemeket ábrázolt vásznán, hogy a madarak rászálltak művére, és megpróbálták a szőlőszemeket megenni. Zeuxis a madarak ítéletétől eltelve biztatta Parrhasiust, hogy húzza el végre a függönyt festménye elől, ám ekkor Parrhasius közölte Zeuxissal, hogy ezt nem tudja megtenni, hiszen a függöny maga a festmény. A Plinius által lejegyzett történet több szempontból is érdekes a valóság és a valóság reprezentációjának szempontjából.

A legelső csendéleteket Caravaggio nevéhez kötik.

Itt jegyezném meg, hogy a Magyar nyelvű Wikipédiában a csendélet tárgyszó alatt ez az adat rosszul szerepel!  Ott ugyanis azt írják, hogy „Michelangelo és Caravaggio nevéhez fűződik”.

A valóság az, hogy csak Caravagioról beszélünk. A félreértést az okozza, hogy Caravaggio születési neve: Michelangelo Merisi (vagy Amerighi ) da Caravaggio (1571-1610) Őt azonban pont a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett a művészettörténetben csak Caravaggio-ként említik.

De nem azonos Michelangelo Buonarottival (1475-1564) a Dávid alkotójával és a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának festőjével!

Visszatérve a témához, a csendélet festmények sokszor szimbolikus jelentéseket, allegorikus utalásokat tartalmaznak. Gyakran ábrázolták az elmúlást, vagy feltámadást, esetleg az életet szimbolikus módon.

A Vanitas

Az ilyen témákat hordozó csendéleteknek egy külön műfaja alakult ki a csendéletfestésen belül. Ennek a műfajnak neve „Vanitas”. (latin) Jelentése kb. „Hiábavalóságok – hiábavalósága”. (az ember nem ura saját életének, mely isten kezében van).

A Vanitas képek közös jellemzője, hogy a halál és az élet szimbólumait egyszerre tartalmazza, pl. Egy koponyára rászálló pillangó, csontok közül kinyíló virág stb.

Később holland és flamand területeken kezdett először teret hódítani a csendélet műfaja, itt a vallásos utalások helyett a hétköznapi élethez köthető, tárgyakkal, sok esetben a bőség, jólét, gazdagság szimbólumaival jelenítették meg. Virágkorát a 17. században élte.

Ezeken a Holland festményeken gyakran láthatunk egzotikus gyümölcsöket, drága élelmiszereket esetleg luxuscikkeknek számító, távoli országokból látható tárgyakat.

A 18. században Franciaországban is kezdett előtérbe kerülni, itt gyakran a főúri mulatságokkal, kapcsolatos tartalommal készültek, így gyakoriak voltak a vadászcsendéletek. Ezek az elejtett vadakat és az elejtésükhöz, vagy elkészítésükhöz szükséges eszközöket ábrázolták.

A 19. században megfigyelhető, hogy a csendéletek már elveszítették allegorikus, vagy szimbolikus jelentéstartalmukat, és pusztán esztétikai célokat szolgáltak.

Napjainkban a csendélet műfaja, nagyon komoly jelentőséggel bír a festészetben, hiszen a motívumok és kompozíció szabad összeállítása, végtelen lehetőséget ad a festőnek továbbá, festéstechnikai bravúrok gyakorlására, érzékeltetésére is kiváló eszköz.

Az egyik út a klasszikus realista, akadémista hagyományokat követő kortárs festők akik többnyire privát akadémiákon tanulnak pl. Firenzei Művészeti Akadémia stb. Ők a csendéletek segítségével fejlesztik, csiszolják festészeti technikáikat, miközben bravúros műveket hoznak létre.

Ezeket a csendéleteket általában több ülésben gyakran réteges, lazúros festőtechnikával festik, imprimatúra, verdacció és lazúr rétegeket alkalmazva.

A napi festmények “Daily paintings”

A napi festmények azaz a Daily paintings festése Nyugat-Európában és az USA-ban igen népszerű tevékenység a művészek körében.

A tájképfestők a kisméretű pochade tájvázlataikat sorolják ebbe a körbe, ill. akik nem csak tájképekkel foglalkoznak, ők többnyire kisméretű csendéleteket festenek.

Duane Keiser (Virginia) festőművész kezdte el 2004-ben azt a gyakorlatot, hogy minden nap festett egy kis képet, melyet feltett naponta a blogjára..

A blogon nem csak a képet jelenítette meg, hanem sokszor bemutatta az alkotás folyamatát, beszámolt az inspirációiról és tapasztalatairól.

.

Néhány év múlva Kevin Macpherson (Új-Mexico) csinált egy elképesztően sikeres projektet. A projekt neve „Gondolatok egy tó körül”.  Kevin egy éven át minden nap kiment egy tó partjára egy kis 6×8-as (15 x 20 cm) „pochade box-al” (hordozható vázlatfestő doboz) különböző napszakokban, és minden nap megfestett egy kis 15 x 20 cm „pochade képet” (francia jelentése kb. „kis gyors vázlat”)

.

Következetesen a tájnak ugyanazt a részét festette meg, minden nap + néha egy-két képet a tó más részeiről is. Így nagyon érdekes volt megfigyelni a táj változásait az évszakok és napszakok különbségein keresztül.  Ezen kívül lejegyezte a gondolatait is alkotás közben. A projektről készült egy színes album majd 400 fotóval és az egyes képekről, rendeztek egy kiállítás sorozatot a végén.

A napi festmények lényege a gyakorlás.

Ha következetesen minden nap festünk egy kis képet, de legalább is hetente több alkalommal, akkor igen rövid idő alatt tudunk nagy gyakorlatra szert tenni. Mivel napi szinten a legtöbben csak kevés időt tudnak a festészettel foglalkozni, ezért indokolt a kis méret és az egyszerű témaválasztás.

Az ilyen képek ritkán nagyobbak 15 x 20, 20 x 25 cm -nél.

Többnyire egy vagy több gyümölcs vagy egyszerű hétköznapi használati tárgyak láthatóak rajtuk.

Az ilyen képeket, egy gyakorlottabb festő, 30-40 perc alatt is készre festi, de ritkán telik több időbe 1-2 óránál.

Ezeken a képeken remekül lehet gyakorolni a formák, fények árnyékok, tónusok megjelenítését, színkeverést, és különböző technikákat, pl. impasztó stb.

.

Napjainkban gyakoriak a virágcsendéletek is, melyek szintén szépek, esztétikusak, de sokszor kevesebb vagy legalábbis másfajta lehetőséget nyújtanak akár a festés technika gyakorlására, akár a mélyebb gondolatok kifejezésére. Természetesen ez sem mindíg van így, hiszen ezen a területen is lehet számos nagyszerű megoldásra bukkanni.

Egyébként technikai szempontból akár egy expresszionista jellegű modern, vagy egy klasszikus realista csendélet is kínálhat számos, izgalmas tanulmányi lehetőséget a festőnek és ezzel együtt élményt a nézőnek is egyaránt.

A csendéletek jelentősége a festészetben

Számunkra azért van nagy jelentősége, mert a csendélet segítségével, kitűnően tudjuk a különböző festészeti technikákat, modellezni, gyakorolni. Gyakorolhatjuk általa, a kompozíciót, a helyes színértékek és tónusok alkalmazását, a színharmóniát, különböző tárgyak és formák, alakok kifejezésének módjait. Pl egy almákból körtékből álló kompozíció kitűnő előtanulmánya az aktoknak, hiszen a gyümölcsök gömbölyű formáihoz hasonlókat találunk az emberi testen is, a fények, árnyékok hasonlóan működnek az ilyen testeken, is mint az emberi alakon.

Ezért a csendéletek, különösen a gyümölcs csendéletek tanulmányozásának és festésének igen nagy szerepe van a festészet tanulmányozásában, gyakorlásában.

A csendéletek (és más témáknál is) fontos a túlzott szimmetria kerülése. Elménk úgy működik, hogy keresi a szimmetriát és ha megtalálja. akkor elveszíti az érdeklődését. Ez egy kép megtekintésekor azt jelenti, hogy ha az teljesen szimmetrikus, akkor ránézünk, és azonnal megtaláljuk a szimmetriát, és nem foglalkoztatja agyunkat tovább a kép és az unalmassá válik.

Tehát, ha pl. egy almát rajzolunk, akkor ne pont középre pozicionáljuk, hanem jobbra vagy balra toljuk azt el. Ilyenkor megváltoznak a kép arányai. Erre vannak különféle elméletek, szabályok. Pl. harmadolás, aranymetszés stb.

Az aranymetszést annak látszólagos bonyolultsága miatt, ma már ritkábban alkalmazzák, de pl. a renesans és barokk idején szinte elengedhetetlen kompozíciós szabály volt. Az aranymetszést egy olyan aránynak tartják, mely a természetben is gyakran megfigyelhető és melyet az emberi elme a leginkább esztétikusnak tart.

Korunkban kedveltebb, egyszerűbb és gyakran alkalmazott arány, a harmadolás, amikor a képet 3 harmadra bontjuk és a nagyobb motívumokat, kép részleteket, ezek segítségével tájoljuk.

Tehát a példánkban szereplő almát, nem középre tesszük, hanem mondjuk kicsit balra toljuk, hogy az alma, vagy egy része az első, vagy az első és második harmadba essen.

Ha ez megtörténik, felbontjuk a képen a szimmetriát, elménk tovább kutatja azt, hiszen nem találja.

Most azonban egy újabb problémával szembesülünk.

Mivel az alma balra el lett tolva, a kép jobb oldala, nagyon üressé vált, hiszen ott kialakul egy nagyobb üres, kihasználatlan terület. Ez megint csak nem jó, bántja a szemünket. Úgymond “elbillen” a kép.

Ilyenkor azt csináljuk, hogy valamit pl. egy szilvát teszünk a kép jobb oldali részére. ezzel “ki is egyensúlyoztuk” a képet, hiszen kitöltöttük a kép jobb oldali üres részét is valamivel, megszüntetve a hiányt.

Fontos, hogy méretben és formában is legyen eltérés a két objektum között, hiszen egy másik almával, csupán újabb szimmetriát hoznánk létre.

Most az történik, hogy tekintetünk, egy “utazásra” indul a képen, előbb az almát találja meg, majd a szilvára esik a tekintetünk, miközben az alma és a szilva közti területen is végigsiklik, egyfajta útvonalat járva be a képen. Ez már is több időt, több foglalkozást igényel elménktől, megszüntetve az unatkozás lehetőségét, így a kép nem válik unalmassá.

További objektumok elhelyezésével, tovább bonyolíthatjuk a képet, hosszabb, több állomásból álló izgalmasabb vizuális útvonalat teremtve. Tapasztalt komponálók, képesek arra, hogy előre eltervezzék, megszervezzék a  ilyen módon a jövőbeli szemlélő tekintetének útvonalát a képen.

Ha megnézed a fenti példaképeket, tapasztalhatod, hogy valamilyen módon, mindegyiknek meg van törve a szimmetriája.

Ha ezt az egyszerű szabályt betartod, már is sikeresebb kompozíciókat készíthetsz.

A csendélet beállítása

A csendéletfestésben az a jó, hogy szabadon tudjuk a téma tartalmát és beállítását variálni.

Míg pl. egy tájkép komponálásánál a meglévő táj adottságaiból kell kiindulnunk, és a tényleges változtatásokat, nem tudjuk a tényleges táj átrendezésével variálni egy jobb kompozíció érdekében. Hiszen nyilván nem fogunk pl. fákat kivágni, vagy telepíteni, csak azért, hogy a megfelelő változtatásokat eszközöljük a táj látványában a sikeresebb tájkép kompozíció végett.

Tehát a tájat csak gondolatban tudjuk átrendezni, esetleg vázlatokkal kísérletezhetünk.

Ezzel szemben a csendéletet úgy állítjuk össze, ahogy nekünk tetszik. Azt teszünk bele, amit csak akarunk, szabadon variálva a különböző tárgyakat, színeket stb. Néhány mozdulattal újabb tárgyakat adhatunk hozzá, vagy vehetünk el belőle.

A fények beállítása

Míg egy tájkép esetében csak az aktuális napszak és évszak, valamint az időjárásból eredő lehetőségeink vannak a fényviszonyok megválasztásában. Természetesen a saját a témánkhoz viszonyított pozíciónkkal ezt kissé tudjuk variálni, de csak igen szűkös keretek között.

Ezzel szemben egy csendélet esetében a megvilágítást is szabadon variálhatjuk, oda tesszük, a fényeket ahová akarjuk, szabadon variálhatunk a fény erősségével, minőségével, és irányával. Teljesen uralni tudjuk ezáltal a fény – árnyék hatásokat, megtalálva a festményünkhöz a legjobban illő megvilágítást. Akár természetes akár mesterséges fényeket is használhatunk.

A 3 dimenziós valóság, a látvány átvitele a 2 dimenziós képsíkra.

Amikor a valóságban létező dolgokat próbálunk megfesteni, akkor gyakran az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy a 3 dimenzióban látható valóságot hogyan képezzük le a 2 dimenziós képsíkra. Erre különböző technikák léteznek, melyeket érdemes sokat gyakorolni, hogy ezt a képességünket kifejlesszük. Ennek a gyakorlatnak a megszerzésére szintén nagyon alkalmas a csendélet, hiszen változatos formákkal és elrendezésekkel kell ezt a problémát megoldanunk.

Ráadásul a műtermi környezet erre nagyon jó lehetőségeket kínál, hiszen igen komfortosan tudjuk a feladathoz megfelelő körülményeket kialakítani magunknak.

Nyilván való, hogy a festészet nem csak annyiról szól, hogy fotókat, vagy éppen festményeket akarunk lemásolni, hanem a valóságot vagy a saját gondolatainkat, ill. a kettő összességét szeretnénk ábrázolni.

Ezért nagyon fontos ennek a képességnek a kifejlesztése.

A rajzkészség fejlesztése

A festészetben nagyon fontos a rajzkészség. Igen fontos a valóság leképzésében a megfelelő és pontos rajz. Ennek előfeltétele, hogy ismerjük azokat a módszereket, melyekkel a valóságot pontosan le tudjuk rajzolni.

Itt többféle lehetőség közül is választhatunk, és bizonyos eszközöket, technikákat hívhatunk segítségül.

A leghétköznapibb módszer az „Összehasonlító mérés” módszere, ez az amit hazánkban is leggyakrabban okítanak.

Ezen kívül szintén divatosak a különböző keresők használata, mely módszerekhez hasonlót, pl. a Jobb agyféltekés rajzolásban is lehet tanulni.

Viszonylag ismeretlen hazánkban 2 technika, ami nagyon jó eredményeket kínál.

Ez a két technika a „Látvány méretű rajzolás” és az „Encajar” technika.

Ennek a két technikának az alkalmazásával, sokkal könnyebben érünk el pontos rajzot, miközben észrevétlenül fejlődik az „összehasonlító mérés” képessége is számunkra.

Ezekkel a technikákkal képesek leszünk a csendélete beállításunkat pontosan, arányosan átrajzolni és megfesteni a 2 dimenziós képsíkunkra, a festővásznunkra.

A színek, színértékek és tónusok

A csendélet összetételénél, a színeket is szabadon variálhatjuk, megkereshetjük az egymáshoz legjobban illő színeket. Csodálatos színharmóniákat hozhatunk így létre.

A réteges “lazúros” festés előkészítésére végzett “grisaille” szürke aláfestés. Tökéletesen lemodellezi a színértékeket, azaz a fényeket és árnyékokat.

Ezeket részben a megfelelő színpaletta választással, és megismerésével, illetve a fenti fogalmak megértésével és alkalmazásunknak megtanulásával érhetjük el.

A csendélet festés ehhez is kitűnő lehetőséget kínál.

Tehát összefoglalva a csendéletfestés gyakorlásával, nagyon jól tanulhatjuk és gyakorolhatjuk a színkeverést, színharmóniát, színértékeket, színtant, kompozíciót, A fények és árnyékok megértését, a rajzkészséget, és a látvány festménnyé interpretálását.

Most képzeljük el, hogy egy csendélet beállítás helyett egy embert ültetünk a festőállványunk mellé, elkezdjük beállítani a tartását, az arcvonását, a fényeket, mellyel megvilágítjuk, esetleg a hátteret. Ezt követően, megpróbáljuk felrajzolni a vászonra a modellünket, ahogyan azt egy csendélettel is tettük. Majd megállapítjuk a fények, árnyékok és a modell ruháján, bőrén, haján stb. látható színek összességéből kialakult színértékeket és tónusokat és elkezdjük megfesteni a képet.

Aztán észre fogjuk venni, hogy sok olyan formát találunk az élő emberi modellünkön, melyekhez hasonlóval már a csendéleteinkben is találkoztunk.

Sokan meglepődnek a következő témán, mégpedig, hogy a vöröshagyma az emberábrázolás egyik legegyszerűbb, legjobb felkészítő modellje!

Miért?

Azért mert ha megnézzük a vöröshagymát, annak hajának színe, a sárgásfehértől a vörösesbarnáig terjed. Ha ezeket különböző megvilágításokban helyezzük el, akkor rengeteg színtónus variációt tudunk ezekkel elérni, amelyek nagyon hasonló tónusok azokhoz, mint amiket az emberi test színein is tapasztalunk.

Emellett a vöröshagyma textúrája is nagyon sok hasonlóságot mutat az emberi bőr textúrájával, festészeti szempontból. A vöröshagyma gömbölyded formája, hasonló íveket mutat, mint az emberi test egyes gömbölyded formái. A fej, a mellek, a térdek, vállak és még rengeteg testtájon láthatunk hasonló íveket.

Tehát a fények és árnyékok váltakozása, a színátmenetek, az elvesző élek, félárnyékok stb. nagyon hasonlóan alakulnak a hagyma felszínén, mint az emberi testen.

Összegezve a vöröshagyma minden háztartásban jelen van, de egy zöldségesboltban fillérekért beszerezhetünk belőle többféle változatot, emellett lila hagymát és fokhagymát is érdemes festenünk ha már belekezdünk.

Olcsó, egyszerű, mindenki számára könnyen elérhető, változatos modellt kapunk ezáltal, aminek ábrázolásában ha gyakorlatot szerzünk, akkor abból sokat kamatoztathatunk később az emberábrázolás esetén is.

Mindezt pedig úgy tehetjük, hogy különösebb tétje sincs a dolognak, hiszen egy-egy hagymás csendélethez csak egy darab, kb. 20 x 20, vagy 20 x 25-ös, kis alapozott farost lemez kell, és ha elrontjuk sem történik semmi tragédia.

Ráadásul még egy dolgot ígérhetek.

Higgyétek el, ha elkezditek, a vártnál sokkal nagyobb élvezetet, örömet fog okozni egy.egy jól sikerült vöröshagymás festmény.

Ez tehát az a módszer, amikor vöröshagyma csendélettel készülünk neki az emberábrázolásnak. Tehát végül is ez egy rávezető gyakorlat, ami felkészít a későbbi komolyabb munkára.  

Azt hiszem ezen a ponton már is kezdjük érteni, hogy miért olyan hasznos a csendéletfestés gyakorlása a festészetben, melynek meg kell előznie az élő modellel történő portré vagy figurális festészet gyakorlását.

A Lecke lentebb a hirdetés után folytatódik!