Ebben a blogbejegyzésben a festészet öröméről szeretnék írni, kissé rendhagyó módon. Személyes történetemet (Fejezetek egy festő életéből) bemutató sorozatomban volt két olyan bejegyzés is ami idevágó. Az egyik az első rész (ide kattintva olvashatod) ahol az illatokról írok, arról milyen korai és egyben meghatározó gyermekkori emlékeim vannak a lenolaj és a terpentin illatáról. A másik ilyen bejegyzés, szintén a személyes sorozatomból a 3. rész (ezt pedig ide kattintva olvashatod) ahol mesteremmel Saáry Zoltánnal és egyben az olajfestészettel való első találkozásomról írok. Ezt a két emléket  az életemben meghatározó epizódokként kezelem.

Szintén írtam (ezt a bejegyzést ide kattintva olvashatod el) korábban egy bejegyzést két kedvenc olvasmányomról, melyek Munkácsy életrajzi regényei. Azt is elmondtam már, hogy nagyon szeretek olvasni, gyermekkorom óta nagyon intenzíven olvasok. A kedvenc könyveimet pedig többször is elolvastam. Így volt ez a fent említett két Munkácsy könyvel is.

Veletek is előfordult már, hogy egy számotokra kedves könyvet, amit már többször is elolvastatok, újra és újra elővettetek, és néha már nem az egész könyvet olvastátok újra, hanem csak egyes fejezeteket a könyvből? Fejezeteket, melyek nektek a legfontosabbak, melyeket a legjobban szerettek a könyvben? Velem ez gyakran előfordul, főleg a sokat forgatott könyvek esetében. Először az Egri Csillagok olvasása közben figyeltem meg magamon ezt a jelenséget, még gyerekkoromban. Gárdonyi regényében a könyv eleje, és vége volt ilyen. Az eleje Jancsi és Vicuska kiszabadulásáig, és az akkor még csak hadnagyként szolgáló Dobó megérkezéséig tartó rész, amikor az öreg Cecey portáját védik a gyerekek után eredő törököktől. Valamint a vége, az ostromot bemutató rész. Ezeket külön külön is számtalanszor újra olvastam.

Harsányi Zsolt, Ecce Homo c. Munkácsy életrajzi regényéből, alább beidéztem a kedvenc részemet. Ha elolvassátok akkor már meg is értitek az összefüggést.

Amikor a kezembe kerül az Ecce Homo, akkor gyakran belelapozok és megkeresem valahol a 180. oldal környékén ezt a részt és újra és újra elolvasom. Harsányi ezt a részt úgy írta meg, mintha az én történetemet írta volna meg kissé regényesebben. Azt, amikor Zoli bácsi okított engem a Magony Tanyán a festészet alapjaira. Az Ecce Homo eme pár oldala mindíg ezeket az emlékeket idézi fel számomra. Boldog idők voltak ezek, és nagyon szép emlékekké váltak az eltelt idő alatt.

Jöjjön hát az idézett rész a könyvből

„Izgalmas és érdekes munka volt ez. Szamossy mindjárt az első nap megmagyarázta neki, hogy az igazi festő a fejéből veszi, amit fest. Az igazi festő megnéz valamit és a fejében azonnal lerajzolja. Onnan kell aztán lemásolni. Miska nézzen meg otthon, az utcán, vagy bárhol bármit, teljesen mindegy, hogy mit, aztán igyekezzék emlékezetből lerajzolni. Aki a másoláson és a gipszminták rajzolásán már túlesett, annak igen jó iskola ez. Rajzolni nagyon nehéz mesterség. Csak az elején látszik könnyűnek, de mennél többet rajzol az ember, annál jobban látja, milyen keveset tud.

Miska hozta is fejében a feladatot: emlékezetből készült lerajzolni egy döcögő vásáros szekeret két lovával, majszterrel, majszternéval, két legénnyel. Olyan erősen megnézte azt tegnap, hogy a szeme is dülledt belé. Neki is fogott volna nagy kedvvel, de más gyönyörűség is kísértette. Annyi, hogy válogathatott belőle.

— Talán csináljunk grundot, Szamossy úr.
— Jól van, csináljunk grundot.
A grund-csinálás abban állott, hogy a boltban vásárolt vásznat meg kellett alapozni a kép alá. Magára a nyers vászonra nem lehet festeni, arra előbb bizonyos alapot kell rakni. Szamossy edényeket szedett elő.

— Melyiket a kettő közül, Szamossy úr?

— Mindakettőt. Előbb csinálunk egy fehér grundot, aztán egy bólusz-grundot.

Miska vette a krétaport, abba fehér festékport töltött, abba pedig olajat. Szamossy gondosan figyelte és diktálta, hogy melyikből többet, melyikből kevesebbet. Ezt a keveréket Miska elkezdte keverni. Boldogan keverte, ujjongva szinte, pedig valójában ugyanazt csinálta, mint valaha Lángi uram műhelyében. Mikor készen volt a keverék, akkor a lécre szegezett vásznat szép vékonyan behúzta vele. Ahítatosan fogta hozzá még az ecsetet is. Kész lett, kitette száradni. Akkor jött a másik. Krétaporhoz bóluszt kevert, szép vörösesbarna festékport, abba olajat. Ezzel a keverékkel behúzta a másik vásznat. Kitette száradni azt is.

— Festéket is kellene már csinálni, Szamossy úr, némelyik már nagyon vékonyan van.

— Nem bánom, csináljunk festéket. Hozott hozzá új olajat?

— Még tegnap.

— De megmondta, hogy lenmagolaj legyen? Mert ha az ember nem mondja külön, akkor dióolajat adnak, az pedig megbarnul mindjárt és tönkremennek a színek.

— Vigyáztam rá, lenmagolajat hoztam.

Nekiálltak festéket csinálni. Boltban vásárolt festékport kevertek olajjal és firnisszel is vegyítették, hogy gyorsabban száradjon. Külön kis papír zacskókban állottak a különböző színű porok: kremszervájsz, krapplakk, ultramarin, berlinerblau, terra- di sziéna, vandájk, veronéze, cinóber, mindenféle. Miska már tudta a nevüket. Már krapplakknak mondta a bíborpirosat, vandájknak a barnát, veronézének a zöldet. Keverték, kavarták porcelánedényekben sorra valamennyit. Akkor jött a külön ügyességet kívánó munka: beletölteni a kész festéket, mint a kolbásztölteléket, az elkészített béldarabokba, azoknak egyik végét teljesen elkötni, másik végén kis nyílást hagyni, hogy tubus legyen belőle, amelyből ujjnyomással lehet préselni a festéket a palettára.

— Ha már benne vagyunk, Szamossy úr, pemzlit kéne kötni.

— Jó, kössünk pemzlit.

Ez volt csak a passzió. Előszedték a nyersszőrös skatulyát. A szőrszálakat egyenként szedték egymás mellé, középen hosszabbra, oldalt fokozatosan rövi- debbre, mint aki bokrétát köt. Mikor megvolt a kis szőrbokréta, akkor erős selyemfonállal szorosan meg kötötték alul. Az alját elvágták ollóval egyenesre. Aztán azt az egyenesre vágott aljat megdolgozták gyantával és beszorították egy lúdtolldarabba, annak a másik végébe pedig faragott fanyelet dugtak. Készen volt a pemzli. Lehetett kisebbet is csinálni, nagyobbat is. De másféle is készült: sörte-pemzli. Ez a durvább festés számára csinálódott és vastagságánál fogva nem lúdtollba szorították, hanem bádoggyűrűbe.

Külön érdekességű munka volt megcsinálni a fertrájber nevű pemzlit, amely nyers szőrből készült, de laposan, szélesen kellett egymás mellé rakosgatni a szálakat. Ezer csínja-bínja volt ennek a mesterségnek, Miska gyerekesen örült neki, a hozzávalót, a pepecselést, az elkészült tárgyat külön szeretettel, szinte családi érzéssel dédelgette. Néha az egész nap ilyesmivel telt el, Szamossy sem festett, ő sem rajzolt. De az ilyen napok öröme nem volt kevesebb.

Külön öröm volt a festőmesterség saját műhelyszavait használni. Azt a szót, hogy „ecset“, Miska a világért ki nem ejtette volna. Szamossy mindig úgy mondta, hogy „pemzli“. A furcsa-alakú festéklekaparó kés volt a spahtli. A festékesdoboz volt a malkaszni. A festőállvány volt a stafeláj. Ezekkel a szavakkal már úgy dobálódzott, mintha élete eddigi tizenhét esztendejét csakis műtermekben töltötte volna. Számítva kereste a mondatokat, hogy ezekkel a műszavakkal pompázhasson, fortélyosan rájuk terelte a beszélgetést.

De az igazi boldogság akkor következett el, ha Szamossy festett és ő nézhette.

Mindenféle munkája volt Szamossynak a Wenckheim kastély régi képeivel. Főként javítani kellett őket, lepattogzott részeket kipótolni, sérüléseket ügyesen eltüntetni. De egyiket-másikat le is kellett másolnia, nyilván a család más tagjainak szánta azokat az öreg gróf.

Ehhez a munkához két stafeláj kellett, amelyeket Szamossy hosszú és ügyes-bajos tologatással állított fel, hogy a világosság jól essék mind a kettőre. Egyiken állott a lemásolandó kép, másikon az üres vászon, még pedig a bordószínű bólusz-grundos, mert Szamossy azon jobban szeretett dolgozni. Az eredeti kép már be volt hálózva vékonyan húzott fehér vonalakkal, mint a sakktábla, ugyancsak ilyen hálózat volt látható vékony vonalakkal az új vásznon.

— Érti ezt, fiam? Nézze meg, hogy a kucsma legfelső pontja az eredeti képen melyik kockába esik. Ugye pontosan a közepére annak a kockának, amely vízszintesen a tizedik, függőlegesen a hatodik. Megkeresem ezt a kockát az én bólusz vásznamon. Látja? Ez az a kocka. Ennek pontosan a közepéből indulok el a vonallal. Figyelje.

Fehér kréta volt a Szamossy kezében. A kréta lassan, óvatosan mozgott a kockákon át. Miska szeme villogó figyelemmel, szomjasan követte a kréta fehér útját. Hamarosan alakult a rajz, tévedni nem lehetett, a kockák pontosan vezették a vonalat. Egy-kettőre ott állott az eredeti kép pontos vonalváza a bóluszon.

Ekkor Szamossy kezébe fogta a palettát, úgy ahogy Fischer is tartotta volt. Rányomott néhány színből egy-egy festékcsomót. De most jött az érdekes dolog: a bot. Ezt is balkezébe fogta Szamossy, az ecsetek közé. Hosszú bot volt ez, amely gömböt hordott a végén, mint egy sétapálca s ezt a gömböt szarvasbőr borította. A festőművész a botot rézsútosan úgy tartotta, hogy az a szarvasbőrgömbbel neki támaszkodott a vászon felső sarkának. És most jobbkarját rányugtatta a botra, hogy mozgása biztosabb, támasztottabb legyen. A paletta is gazdagabb volt, mint a Fischeré. Mert kicsiny bádog alkotmányt tűzött rá oldalt a festőművész. Ez a bádogdolog alakjára nézve hasonlított ahhoz a kétedényű kalamárishoz, melynek egyik edényében tinta van, a másikban porzó. Itt egyik edényben lenmagolaj volt, a másikban firnisz. Szamossy jobb keze ecsetjével belenyúlt a festékbe, aztán belenyúlt a másikba, kis kupacot csinált a kettőből és ebbe a kupacba hol olajat, hol firniszt kevert, míg a vegyüléket jónak nem találta. Aztán odanyúlt a vászon hoz. Miska lélegzetvisszafojtva nézte.

— Lássa? A legsötétebb részeken kezdem. Ezek kel kell legelőször készen lenni. A világosabb részek később jönnek.

Egyik ecsetvonás követte a másikat. Mély csend volt idebent, a nyitott ablakon át behallatszott a bokrokat nyíró kertész-olló csattogása. Erős festékszag terjengett a levegőben, amelyet Miska bőven és boldogan szívott magába a lélegzettel. A frissen festett rész erősen, nedves fénnyel csillogott. A kucsma fekete bársonyszövete babonásan kezdett életet kapni az ecset alatt.

— Lássa? Csak mindig szép símán. Mennél simábban. Fő az átmenetek simasága.

Szamossy visszatűzte balkezébe az ecsetet és a másik után nyúlt.

— Most ezt figyelje. Az átmenetet még simábbra csinálom. Ilyenkor kell a fertrájber. Szép lassan, finoman végighúzom rajta, mint a lehellet. Lássa? Egész más lett. Csak mindig símán, mennél simábban. Szolid munka, az a fő. Elnézte volna ezt Miska napestig. Gyűlölte az időt, miért múlik olyan gyorsan. Amint kezdett alkonyodni, Szamossy bezárta a boltot. Miska a sajnálat sóhajával búcsúzott el tőle.”

Harsányi Zsolt – Ecce Homo részlet

Neked vannak ilyen kedvenc könyveid, vagy hasonló történeteid? Nem baj, ha nem a festészettel kapcsolatos, de jó volna elolvasni, ha van kedved írd le itt alul a hozzászólások között!

Ha tetszett a bejegyzés, kérlek oszd meg itt alul a facebookon is!