Most, hogy elkezdtem a blogomon a Munkácsy sorozat cikkeit írni, miközben igyekszem nektek minél több érdekes információt leközölni a Magyar festőgéniuszról, eszembe jutott egy régi sztori. A történet a feleségemről, rólam és Mukácsy festményéről, az Ásító inasról szól.

A történet kicsit vicces, de ahogyan mondani szokták minden képnek van egy története, ennek számomra éppen ez az.

Tehát kb. 10 évvel ezelőtt, pont megint elolvastam Dallos Sándor Munkácsyról írt könyvét, amiről előző cikkemben itt már írtam, a Nap szerelmesét és az Aranyecsetet. Ezt a két kötetes regényt nagyon szeretem, gyermekkorom óta időnként kézbe veszem és újra meg újra elolvasom, bár újabban már inkább az Ecce Homo a kedvencem. Tehát éppen nagyban zajlott a Pákh Imre által rendezett Munkácsy kiálítás sorozat, amely akkoriban jutott el Szekszárdra, elmentem persze én is. Megtekintettem a csodálatos kiáltott műveket és magam is leróttam tiszteletemet Nagy festőnk emléke előtt. Hazaérve pedig egyből kezembe vettem Dallos könyveit és újra elolvastam őket.

Azokban a napokban a kiálítás és a könyvek hatására tele volt a fejem Munkácsyval, így elhatároztam hogy megpróbálom lemásolni egyik festményét, hogy megnézzem milyen technikákat is használhatott. Majd később egy másik képet is festettem, ezt már nem Munkácsytól, hanem csak egy saját gondolatmenet mentén, de ez már egy másik történet amit később majd szintén elmesélek nektek.

Tehát ott tartottunk, hogy megfestettem az Ásító inast, helyesebben azt a tanulmányportrét ami az inas fejét ábrázolja és ami szerintem jobban sikerült Munkácsynak mint maga a végső mű.  Pár napig dolgoztam a képen és sikerült nagyon jól megfestenem, közben persze rájöttem egy csomó dologra az anyagokkal és technikákkal kapcsolatosan, amiket Munkácsy is alkalmazott. Hiszen a mestermásolatoknak éppen ez a lényege, hogy tanuljunk belőlük.

A kép igazán remek lett, büszke voltam rá, a feleségemnek Andreának pedig különösen megtetszett. Kerek perec ki is jelentette, hogy a képet nem adhatom el, hanem keretezzük be és irány a fal. Nos, ha egyszer az ember felesége valamit a fejébe vesz akkor ugye az úgy is lesz. A bölcs férfi ilyenkor szó nélkül teljesíti a kérést. Tehát úgy is lett. A kép felkerült a falra, az étkezőnkben.

Eltelt 1-2 hónap, és egy szombati napon a nejem elutazott gyermekünkkel Zsanettel Veszprémbe, a Regionális Versmondóversenyre, (amit természetesen Zsanett meg is nyert). Ilyenkor ez nekik az utazással együtt majd egész napos program szokott lenni. Ezek az alkalmak számomra kissé magányosan de nem tétlenül, hanem többnyire festéssel szoktak eltelni. Így is volt, neki álltam egy tájkép megfestésének.

Közben azonban vártam is valakit. Ugyanis korábban bejelentkezett hozzám az egyik gyűjtőm, aki ezt a szombati napot jelölte meg arra, hogy átvegye a tőlem korábban megrendelt festményeket.  Javában benne voltam a kép festésében, mikor megérkezett hozzám Budapestről a gyűjtő. A képek amiket rendelt tetszettek neki, átvette őket és leültünk az étkezőnkben az asztalhoz, elintézni a piszkos anyagiakat. Úgy esett, hogy amint a gyűjtő leült, éppen szembe esett vele a falra akasztott Ásító inas másolatom. Egy pillantás utána felpattant, odalépett hozzá és alaposabban szemügyre vette, majd kis idő múlva kijelentette, hogy a kép kell neki, ezt ő mindenképpen megvenné.

Mondtam neki sajnos nem eladó. A kép a feleségemé.

De ő kötötte az ebet a karóhoz, majd egy pozitív alkudozásba kezdett, saját magára licitált, egyre komolyabb ajánlatokat téve a képre.

Nos, ahogy nálam bölcsebbek szokták mondani, „Van az a pénz…”. :), és hát valóban volt az a pénz.

Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz amikor egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett.

Az üzlet megköttetett, a kép lekerült a falról. Megegyeztünk, hogy keret nélkül viszi el, a keretre ugyanis még szükségem volt, a menet közben a fejemben megfogalmazott „ördögi tervem” kivitelezéséhez. .)

Azt találtam ki ugyanis, hogy gyorsan megfestem újra a képet mielőtt Andrea és Zsanett hazaérkeznek.

A vevő boldogan elment, én pedig magamra maradtam egy kissé vastagabb pénztárcával mint előtte, és egy súlyos vaskos teherrel a vállamon. Most kezdtek csak igazán megfogalmazódni bennem a kétségek. Mi lesz ha nem tudom befejezni a képet, míg Andi hazaér? Mi lesz ha nem ugyanolyan lesz mint akorábbi. Mit fogok én ezért kapni!?

Nos nem szövöm tovább a történet fonalát, gyorsan félretettem az állványról a tájképet amin éppen dolgoztam. Szerencsére volt megfelelő méretű képalapom lealapozva és neki álltam hát újra megfesteni az Ásító inast. Csak éppen most nem volt rá több napom mint korábban, ráadásul mivel már megfestettem egyszer nem is foglalkoztatott olyan intenzíven mint első alkalommal. Nem inspirált a kép, bár motivációm az volt bőven,a feleségem reakciójától való félelem formájában.

De mint tudjuk a motiváció nem egyezik meg az ihlettel, és egy több napos folyamatot nem lehet néhány órába bele sűríteni. Persze, hogy nem sikerült. A képnek éppen csak egy vázlatos aláfestéséig jutottam némi kis színtónus még felraktam rá és nagyjából készen volt a háttér is, amikor  betoppantak szeretteim.

Gyorsan keretbe tettem hát a félkész képet és visszaakasztottam a helyére. Ők pedig fáradtan, de Zsanett sikerétől boldogan, újságolták a nagy hírt, lányunk elsöprő győzelmét. Én együtt örültem velük, de közben egyre nőtt a gombóc a torkomban. Bizony miközben beszámolójukat hallgattam, többször önkéntelenül is a falon a keretben logó félkész képre esett a pillantásom.

Nos egy feleségnek általában semmi sem kerüli el a figyelmét, Andrea is észrevette, hogy valami nem stimmel, majd egyszer csak elkapta a pillantásom és ránézett a képre…

…nos ami ezután következett azt most inkább nem írom le. 🙂

A történet folytatása, hogy az a kép azóta sincs befejezve. Ugyanott lóg a falon mint akkor, illetve egy másik falon, de még mindíg az étkezőnkben. Bár így ez nem egy jó kép, és nincs befejezve, de nekünk kedves, mert története van. A sztori pedig bekerült a családi legendáriumunkba és olykor-olykor ha alkalom adódik rá bizony nevetve felidézzük. Ahogyan minden képnek van egy története. Ennek éppen ez volt.

 

Nektek van hasonló, vicces érdekes történetetek, amely egy-egy festményhez kapcsolódik? Ha igen örülnék ha itt alul a hozzászólások között leírnátok!

 

A történet most folytatódik…

…10 év után újra elhatároztam, hogy megfestem az Ásító inast. és még 5 másik Munkácsy képet is. Végre Feleségem meg fogja kapni, a befejezett festményt is. Így lesz egy vicces drámából, végül happy end.

De mondok még valamit, most te is velem festheted ezeket a képeket. A részleteket nézd meg itt alul!

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg a facebookon is!

Egy nagyon exkluzív lehetőség érkezett, a KINVA

ART Blog olvasói számára!

Javasolom, hogy nézd meg, kattints balra lent a piros "Megnézem" feliratú gombra!

Előre is köszönöm, hogy rákattintasz!