Most, hogy elkezdtem a blogomon a Munkácsy sorozat cikkeit írni, miközben igyekszem nektek minél több érdekes információt leközölni a Magyar festőgéniuszról, eszembe jutott egy régi sztori. A történet a feleségemről, rólam és Mukácsy festményéről, az Ásító inasról szól.
A történet kicsit vicces, de ahogyan mondani szokták minden képnek van egy története, ennek számomra éppen ez az.
Tehát kb. 10 évvel ezelőtt, pont megint elolvastam Dallos Sándor Munkácsyról írt könyvét, amiről előző cikkemben itt már írtam, a Nap szerelmesét és az Aranyecsetet. Ezt a két kötetes regényt nagyon szeretem, gyermekkorom óta időnként kézbe veszem és újra meg újra elolvasom, bár újabban már inkább az Ecce Homo a kedvencem. Tehát éppen nagyban zajlott a Pákh Imre által rendezett Munkácsy kiálítás sorozat, amely akkoriban jutott el Szekszárdra, elmentem persze én is. Megtekintettem a csodálatos kiáltott műveket és magam is leróttam tiszteletemet Nagy festőnk emléke előtt. Hazaérve pedig egyből kezembe vettem Dallos könyveit és újra elolvastam őket.
Azokban a napokban a kiálítás és a könyvek hatására tele volt a fejem Munkácsyval, így elhatároztam hogy megpróbálom lemásolni egyik festményét, hogy megnézzem milyen technikákat is használhatott. Majd később egy másik képet is festettem, ezt már nem Munkácsytól, hanem csak egy saját gondolatmenet mentén, de ez már egy másik történet amit később majd szintén elmesélek nektek.
Tehát ott tartottunk, hogy megfestettem az Ásító inast, helyesebben azt a tanulmányportrét ami az inas fejét ábrázolja és ami szerintem jobban sikerült Munkácsynak mint maga a végső mű. Pár napig dolgoztam a képen és sikerült nagyon jól megfestenem, közben persze rájöttem egy csomó dologra az anyagokkal és technikákkal kapcsolatosan, amiket Munkácsy is alkalmazott. Hiszen a mestermásolatoknak éppen ez a lényege, hogy tanuljunk belőlük.
A kép igazán remek lett, büszke voltam rá, a feleségemnek Andreának pedig különösen megtetszett. Kerek perec ki is jelentette, hogy a képet nem adhatom el, hanem keretezzük be és irány a fal. Nos, ha egyszer az ember felesége valamit a fejébe vesz akkor ugye az úgy is lesz. A bölcs férfi ilyenkor szó nélkül teljesíti a kérést. Tehát úgy is lett. A kép felkerült a falra, az étkezőnkben.
Eltelt 1-2 hónap, és egy szombati napon a nejem elutazott gyermekünkkel Zsanettel Veszprémbe, a Regionális Versmondóversenyre, (amit természetesen Zsanett meg is nyert). Ilyenkor ez nekik az utazással együtt majd egész napos program szokott lenni. Ezek az alkalmak számomra kissé magányosan de nem tétlenül, hanem többnyire festéssel szoktak eltelni. Így is volt, neki álltam egy tájkép megfestésének.
Közben azonban vártam is valakit. Ugyanis korábban bejelentkezett hozzám az egyik gyűjtőm, aki ezt a szombati napot jelölte meg arra, hogy átvegye a tőlem korábban megrendelt festményeket. Javában benne voltam a kép festésében, mikor megérkezett hozzám Budapestről a gyűjtő. A képek amiket rendelt tetszettek neki, átvette őket és leültünk az étkezőnkben az asztalhoz, elintézni a piszkos anyagiakat. Úgy esett, hogy amint a gyűjtő leült, éppen szembe esett vele a falra akasztott Ásító inas másolatom. Egy pillantás utána felpattant, odalépett hozzá és alaposabban szemügyre vette, majd kis idő múlva kijelentette, hogy a kép kell neki, ezt ő mindenképpen megvenné.
Mondtam neki sajnos nem eladó. A kép a feleségemé.
De ő kötötte az ebet a karóhoz, majd egy pozitív alkudozásba kezdett, saját magára licitált, egyre komolyabb ajánlatokat téve a képre.
Nos, ahogy nálam bölcsebbek szokták mondani, „Van az a pénz…”. :), és hát valóban volt az a pénz.
Elérkeztünk ahhoz a pillanathoz amikor egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett.
Az üzlet megköttetett, a kép lekerült a falról. Megegyeztünk, hogy keret nélkül viszi el, a keretre ugyanis még szükségem volt, a menet közben a fejemben megfogalmazott „ördögi tervem” kivitelezéséhez. .)
Azt találtam ki ugyanis, hogy gyorsan megfestem újra a képet mielőtt Andrea és Zsanett hazaérkeznek.
A vevő boldogan elment, én pedig magamra maradtam egy kissé vastagabb pénztárcával mint előtte, és egy súlyos vaskos teherrel a vállamon. Most kezdtek csak igazán megfogalmazódni bennem a kétségek. Mi lesz ha nem tudom befejezni a képet, míg Andi hazaér? Mi lesz ha nem ugyanolyan lesz mint akorábbi. Mit fogok én ezért kapni!?
Nos nem szövöm tovább a történet fonalát, gyorsan félretettem az állványról a tájképet amin éppen dolgoztam. Szerencsére volt megfelelő méretű képalapom lealapozva és neki álltam hát újra megfesteni az Ásító inast. Csak éppen most nem volt rá több napom mint korábban, ráadásul mivel már megfestettem egyszer nem is foglalkoztatott olyan intenzíven mint első alkalommal. Nem inspirált a kép, bár motivációm az volt bőven,a feleségem reakciójától való félelem formájában.
De mint tudjuk a motiváció nem egyezik meg az ihlettel, és egy több napos folyamatot nem lehet néhány órába bele sűríteni. Persze, hogy nem sikerült. A képnek éppen csak egy vázlatos aláfestéséig jutottam némi kis színtónus még felraktam rá és nagyjából készen volt a háttér is, amikor betoppantak szeretteim.
Gyorsan keretbe tettem hát a félkész képet és visszaakasztottam a helyére. Ők pedig fáradtan, de Zsanett sikerétől boldogan, újságolták a nagy hírt, lányunk elsöprő győzelmét. Én együtt örültem velük, de közben egyre nőtt a gombóc a torkomban. Bizony miközben beszámolójukat hallgattam, többször önkéntelenül is a falon a keretben logó félkész képre esett a pillantásom.
Nos egy feleségnek általában semmi sem kerüli el a figyelmét, Andrea is észrevette, hogy valami nem stimmel, majd egyszer csak elkapta a pillantásom és ránézett a képre…
…nos ami ezután következett azt most inkább nem írom le. 🙂
A történet folytatása, hogy az a kép azóta sincs befejezve. Ugyanott lóg a falon mint akkor, illetve egy másik falon, de még mindíg az étkezőnkben. Bár így ez nem egy jó kép, és nincs befejezve, de nekünk kedves, mert története van. A sztori pedig bekerült a családi legendáriumunkba és olykor-olykor ha alkalom adódik rá bizony nevetve felidézzük. Ahogyan minden képnek van egy története. Ennek éppen ez volt.
Nektek van hasonló, vicces érdekes történetetek, amely egy-egy festményhez kapcsolódik? Ha igen örülnék ha itt alul a hozzászólások között leírnátok!
A történet most folytatódik…
…10 év után újra elhatároztam, hogy megfestem az Ásító inast. és még 5 másik Munkácsy képet is. Végre Feleségem meg fogja kapni, a befejezett festményt is. Így lesz egy vicces drámából, végül happy end.
De mondok még valamit, most te is velem festheted ezeket a képeket. A részleteket nézd meg itt alul!
Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg a facebookon is!
” />
Kedves Krisztián!
Van érdekes történetem egyik képemmel kapcsolatban, de mielőtt megírom, szeretném elmondani, hogy nyugdíjas koromban kezdtem festeni 2012-ben. Csak télen festettem, mert nyáron szőlőnk gondozása volt az első. Három éve volt egy balesetem, ami után egy évig gyógytornára jártam. A balesetkor egy hétig sokkos állapotban voltam és emiatt Parkinzonkórt állapítottak meg az orvosok. Eddig még másban nem észlelem, csak a kezem remeg elég gyakran. Ez úgy-e a festésnél nem előny. Van olyan tanfolyam, amit megvettem, de a gyakorlati részt nem mertem elkezdeni sem. Talán a tájképekkel nem lesz nagyobb bajom. Szerettem volna a Munkácsy technikája tanfolyamot is megvenni, de félek tőle.
Na de lássuk a képhez kapcsolódó történetet.
A galériában – ahova járok – azt a feladatot kaptuk, hogy olyan portrét fessünk, ahol sejtelmes mosoly van az arcon. Többen a Mona Lisát választották. Én ettől idegenkedtem. Csak egy portrét festettem, hogyan másolhatnám Leonardót? Napokig kerestem, mit kellene megfestenem? Végül a véletlen segített.
Az utcán egy plakátra figyeltem fel, ami Bobby Mc Ferrin hangversenyét reklámozta. Pár méterrel távolabb a plakát alsó fele hiányzott és csak a szemét nézve is mosolygott az arca. Megfogott a kép. Rögtön tudtam, hogy ezt próbálom megfesteni. A hangversenyig 3 hét volt. Oktatóm utasításai szerint dolgoztam, de így is soket bajlódtam vele Főleg a kezével. A szép hosszú ujjai, a körmök, sehogy sem akartak sikerülni. Megfogadtam, hogy legközelebb csak olyan képet festek, ahol nincs kéz
Ahogy kezdett kialakulni a kép, az az ötletem támadt, hogy dedikáltatom vele. Legalább lesz egy értékes képem. Nem az általam festet kép, hanem a művész aláírása lesz értékes.Egy nagy amerikai sztár, aki még Magyarországon nem adott soha hangversenyt, és most is csak itt Győrben lesz fellépése. Az első részben egy Mozart művet vezényel, a második részben énekel. Nagyon szerettem volna meghallgatni, de ha hangversenyjegyet veszek, akkor nem lesz pénzem a galériába járni és nem készül el a kép. Hát a hangversenyről mondtam le és gőzerővel festettem. Aztán hallottam, hogy senkinek nem ad interjút és nem dedikál, elhatároztam, hogy ajándékba nekiadom a képet.
Március 14-én délután fejeztem be a képet és 16-án este volt a hangverseny.El sem tudtam képzelni hogyan szárad meg két nap alatt? Lengettem, fújtam rá hideget, meleget, hiába. Kicsit ragadt. Március 15-én 10-kor kezdődött volna a próba, de közben olyan hóvihar kerekedett, hogy a bécsi hotelben lakó művész elé küldött autó elakadt az autópályán. Egy óra után érkezett meg vonattal. Mindenki ideges volt, a zenekar órák óta várt a próbára.Nem engedtek be sem újságírókat és fotósokat, sem engem. Testőrök vették körül az egész épületet. Egyik végül kihívta nekem a Filharmónia egyik vezetőjét, akivel előzőleg már beszéltem telefonon. Át tudtam adni a képet, amit selyempapírba csavarva egy irathengerbe tettem. Nem ígért semmit, hisz a művész úrnak kevés az ideje, vissza kell az esti vonattal utaznia Bécsbe. Búsan hazakullogtam. Nem tudtam hova, kihez kerül a képem? Még egy fotót sem készítettem róla.
Az útviszonyok miatt a másnapi hangverseny is ideges légkörben zajlott. Ismerősök mesélték, hogy csodálatos volt, de a művész annyira sietett, hogy ráadást sem adott, még meghajolni sem volt ideje kijönni az előadás végén.
Pár nap múlva érdeklődtem, mi lett a sorsa a képemnek? Csak az énekes menedzserének tudtak említést tenni a képről, aki azt mondta egy kis táskájuk van, abba nem fér el egy kép Így a kép az én tulajdonomban maradt. Mikor kivettem a tokból és kitekertem, majdnem sírva fakadtam. A fehér selyempapír ráragadt a nedves képre. Higítót nem mertem használni, nehogy kárt tegyek a képben. Dörzsöltem, vizeztem, pengével próbálkoztam.Mikor sikerült az utolsó papírfoszlányt is leszednem, lelakkoztam. Mai napig a legkedvesebb képem.