Az elöző bejegyzésben azokat a speciális festőtechnikákat vettük át,  ITT ELOLVASHATOD! amelyeket az impresszionisták használtak. Most pedig arról lesz szó, mennyi újítás történt a festészetben amelyek szükségesek voltak ahhoz, hogy az impresszionizmus fejlődésnek tudjon indulni a 19. században.

A festészet fejlődésében a művészettörténet a legtöbbet a különböző izmusok kialakulásával, és az egyes művészek munkásságával foglalkozik. Azonban a művészettörténet szerves részét képezi a festészet anyaghasználatának, és eszköztárának fejlődése is. Hiszen bizonyos festőtechnikák kifejlődését egy-egy új anyag vagy eszköz felfedezése és elterjedése tette lehetővé, vagy éppen egy új festőtechnika tette szükségessé, hogy valamilyen addig nem használatos eszközt fedezzenek fel, és kezdjenek el használni a művészek.

Ismerjük, pl. hogy az olajfestéket Európában először a Van Eyck testvérek kezdték el alkalmazni az addig szokásos temperafestékek helyett, a táblaképfestészetben. Aztán a történetírók szerint Antonello de Messina tanulta meg tőlük az olajfestés készítésének módját, és az azzal való festés technikáját. Messina miután a hosszú Németalföldi tanulmányútjáról hazatért Itáliába megismertette az Olasz festőkkel is az olajfestészet titkait. Hamarosan aztán az olajfesték elterjedt egész Itáliában majd nem sokkal később Európában is.

Antonello da Messina

A festővászonra való festést legelőbb az Itáliai festők kezdték el alkalmazni. Előtte mindenhol csak fatáblákra festettek. A rideg, repedezésre hajlamos tempera ezt meg is követelte, hiszen stabil merev alapra volt szükség a temperával való festéshez. Azonban a temperánál sokkal rugalmasabb olajfesték lehetővé tette, a rugalmas nagyméretű feszített vásznakra való festést. Ezáltal véget ért a súlyos, nehéz, repedezésre és vetemedésre hajlamos fadeszkákból készített fatáblákra való festés kora, és a festők sokkal nagyobb méretekben, készíthették el könnyebb vászonképeiket az olajfesték segítségével.

Tehát mint láthatjuk a vászonra való festés kitalálásához, szükség volt előbb az olajfesték feltalálására is. A temperánál sokoldalúbb olajfesték aztán lehetővé tette az olyan finom fény-árnyékhatások kialakítását, melyeket pl. Rembrandt használt a fantasztikus chiaroscuro képei kialakítása során.

Tehát az anyagok feltalálása új eszközök és új festőtechnikák, ezeken keresztül pedig új izmusok kialakulásához vezetettet elősegítve a festészet fejlődését.

Pontosan ilyen események történtek a 19. században is, elősegítve az impresszionisták újszerű megközelítéseit.

 

A sertés sörte ecsetek elterjedése

A 19. század egyik fontos újítása volt a sertés sörte ecsetek feltalálása és elterjedése. A sertés sörte használata az ecsetkészítésben, a legmerevebb, legsprődebb szőrű ecsettípust eredményezi. A korábban elterjedt szőrök sokkal lágyabbak, puhábbak voltak ennél. Ezzel nem is volt baj, hiszen a 19. századi impresszionisták előtt főleg a lazúr technika és a több, vékony rétegben való festés volt szokásban. Ezek a technikák a lágyabb szőrű ecsetekkel könnyebben megvalósíthatóak voltak.

Persze volt néhány mester és iskola akik használtak vastagabb, pasztózusabb festékrétegeket, mint pl. a Velencei technika, vagy Rembrandt, Vann Dyck stb. Nyilván ők valamilyen sprődebb szőröket alkalmaztak ilyenkor, de ez viszonylag ritka volt akkoriban.

A merev sertésszőrből készített sörte ecsetek létezése, segítette és inspirálta az impresszionistákat arra, hogy az addig szokatlan módon, sürű, vastag, nagy mennyiségű festékrétegeket gyakran hígítás nélkül vigyenek a vászonra, létrehozva ezzel az impresszionizmusra oly jellemző plasztikus festészetet.

A Sgraffito eszközök kialakítása

A Sgraffito technika régóta ismeretes volt a festők előtt, de a technika felvirágzását az impresszionisták idején érte el. Az impresszionisták, ugyanis gyakran használták e technikát. A sgraffito technika lényege, hogy vissza karcolnak, vissza kaparnak valamennyi friss festéket a vászonról, feltárva az alatta lévő festékréteget, vagy éppen a világos alapot. ezzel érdekes effektekkel gazdagítják a festmény faktúráját.

Sgraffito eszközök

A technika elterjedésével az ehhez használt eszközök is egyre változatosabbá váltak. A legegyszerűbb ilyen eszköz, a festőecset hegyes vége, esetleg szándékosan is kihegyezve. De különböző formájú karcoló tűk, villák, kis dróthurkok, kanálkák, lapátok és festőkések, spaklik terjedtek el az impresszionisták között.

Változatos formájú festőkés készlet

 

Kifejezetten, sgraffito jellegű speciális formájú festőkések

A sgraffito eszközök fejlődése indította el a festőkések evolúcióját is. Hiszen a festőkések is a sgraffito eszköztárát színesítették. A sgraffito eszközök, ma már ritkán láthatók festők kezében, de a festőkéseknek ma is nagyon széles formaválasztéka érhető el, és van használatban a művészek között. Tehát a festőkések modern formagazdagságában is komoly szerep jutott az impresszionisták fejlesztéseinek.

 

Hordozható (tábori) festőállványok elterjedése

Ameddig a festőmesterség gyakorlása, az alkotó munka kizárólag a műteremre korlátozódott, addig a festőállványok mérete, súlya, igazából lényegtelen szempont volt. Talán mondhatni minél masszívabb, nehezebb volt egy állvány annál jobb volt, hiszen nagyméretű festményeket is stabilan tudott megtartani, munka közben. Azonban a 19. első felében elkezdődött egy mozgalom, amit a fiatalabb festőgeneráció körében volt népszerű. Ez a mozgalom a plein air tájképfestészet volt. A lényege az volt e mozgalomnak, hogy lehetőleg a szabadban festhessék a tájat.

Megjegyzem ez hasonlóan forradalmi újítás volt mint az impresszionizmus, hiszen a plein air festők két szokatlan dolgot is divatba hoztak.

Az első az, hogy ők magát a tájat tekintették témának, előtte a festészetben a táj inkább csak a képek hátteréül szolgált. csak nagyon lassan terjedt el az a szokás, hogy a tájat önmagáért akarja egy művész ábrázolni, kihagyva belőle az embert, sőt akár az emberi jelenlét minden nyomát is, gondolok itt ember által épített dolgokra, utakra, hidakra stb. Ez nem volt előírás, hiszen sok képen szerepelt az ember, de más érezhetően maga a táj ábrázolása volt a lényeges szempont ezeknél a festőknél.

A második újításuk az volt, hogy a tájat közvetlen megfigyelés útján ábrázolták, tehát konkrétan elhagyták a műtermet, és kivonultak a szabadba festeni. A szabadban aztán ahogyan ott tapasztalták, látták, úgy festették meg a kiválasztott tájrészletet. Innen ered az „En Plein Air festés” kifejezés ami szabad fordításban annyit tesz, hogy a „szabadban festeni”.

Ezek a korai plein air festők alapították meg az első Barbizoni festőkolóniát, a Párizs környéki Barbizonban. Ez volt a Barbizoni festőiskola kialakulásának kezdete is. egyik legjelesebb képviselője, a Francia Camile Corot volt.

 

Camille Corot plein air festés közben

 

A szabadban való festés megkövetelte, hogy a felszerelés könnyebbé, hordozhatóbbá váljon, hiszen alkalmanként akár kilométereket is kellett a festéshez kiválasztott helyig gyalogolniuk, magukkal cipelve a vásznat, festékeket, ecseteket és természetesen a festőállványt is.

Ekkor szükségessé vált a nehéz műtermi állványok könnyű, hordozható változatainak elkészítése, melyeket megerőltetés nélkül tudtak a művészek akár kézben is magukkal vinni, festőtúráik alkalmával. ekkor tűntek fel az első tábori festőállványok.

A legelső ilyen állványok 3 lábúak voltak, és több lécdarabból kellett őket összeilleszteni. Ezen állványtípus kisebb módosítások után később az un. „Gloucester festőállvány” néven terjedt el.

 

Gloucester állvány

 

Majd hamarosan többféle háromlábú tábori állványtípust is kialakítottak a tájképfestők igényei szerint.

Az impresszionisták tehát, már kulcsra készen kapták a számukra ideális szabadban való festészethez megfelelő tábori állványokat a Barbizoni festőgenerációtól.

 

A festékes tubus feltalálása

A korabeli művészek a tubus feltalálása előtt, minden nap kézzel keverték a festéküket, pigmentekből és olajokból. Esetleg a tanítványok, segédek végezték ezt a feladatot. Nyilván a lassabban száradó pigmenteket, több napig is el tudták tartani, de akkor is a festék keverés a napi tevékenység része volt.

 

Festékkel töltött marha hólyag

 

A festékek eltartására voltak kísérleteik, pl. szárított marha bélbe és marha hólyagba töltötték, melyet aztán lekötöttek, így légmentesen tudták tartani a festék nagy részét. Majd kis nyílást szúrtak a hólyagra, melybe aztán dugót tettek, így zárva vissza használat után.

Ez azonban macerás volt és korántsem tökéletes megoldást jelentett.

Tehát a festék tárolása egy örökös probléma volt a festőknek, nem csoda, hogy rengeteget kísérleteztek ennek megoldásával.

Egy előnye azonban kétségtelenül volta a kényszerű anyagkeverésnek. A festők nagyon jól megismerték az anyagot amivel dolgoztak, így ez az anyagismeret, nagy segítségükre volt a munka közben, hiszen bizonyos technikákat a megfelelő anyaggal lehetett megoldani, és így tudták, hogyan kell az anyagot kedvükre manipulálni. Talán ebben a gyakorlatban keresendő a túl misztifikált “Régi mesterek titkai” c. elgondolás. Tehát, hogy azt feltételezték egyesek, hogy bizonyos titkos recepteknek köszönhetőek azok a remekművek melyeket az utókorra hagytak.

 

A Hams féle találmány

 

Először 1822.-ben James Hams angol művész talált fel egy dugattyúszerű szerkezetet (tulajdonképpen egy fecskendőt) melyben a festéket hosszabb ideig lehetett légmentesen tárolni, és könnyedén adagolni.

 

A Rand féle tubus szabadalmi terve

 

A nagy áttörést aztán 1841.-ben egy amerikai arcképfestő érte el. John Goffe Rand feltalálta az összenyomható tubust. Ezt azonnal szabadalmaztatta Az Egyesült Államokban és Európában egyaránt.

Európában az Angol Winsor & Newton szinte azonnal elkezdte gyártani a tubusos művészfestékeit.

 

A festék tubus evolúciója

 

Ezután persze még több találmány is létrejött, melyekkel tulajdonképpen a Rand féle tubust tökéletesítették.

A tubus feltalálásával és elterjedésével lehetővé vált a művészfesték készítőknek, hogy növeljék a színválasztékot, hiszen képesek lettek előre kevert színkeverékeket is létrehozni és árulni festékek formájában ez pedig a választék növekedését tette lehetővé. Ezt a megnövekedett választékot aztán jól fogadták a festők, különösen az amatőrök, akik szívesen megvették az új, kevert színeket.

Ez a nagyobb választék iránti igény, pedig jó hatással volt az új pigmentek feltalálására való kísérletekre, komoly lendületet okozva az iparágban.

Így egyre másra érték egymást az újonnan felfedezett szintetikus pigmentek, melyek napjainkra oly fontossá váltak az élet minden területén, többek között a művészetben, festészetben is.

De egyéb hatásai is voltak a tubus feltalálásának. Ezt éppen az impresszionisták mutatták meg először.

“Ha nem lett volna tubus akkor a festők nem tudtak volna olyan könnyedén kimenni festeni a szabadban és sohase született volna meg az a festészeti stílus, amit az újságírók “Impresszionizmusnak” neveztek el.”

Pierre-Auguste Renoir

A fenti Renoir idézet rámutat arra a tényre, hogy a tubus milyen komoly szerepet játszott a művészettörténet egyik leghíresebb epizódjában, amelyet úgy emlegetnek mint az “Impresszionisták forradalma”.

Tehát összegezve, az impresszionisták forradalma a festészet anyagainak és eszközeinek fejlődésére is hatással volt, illetve maguk az impresszionisták is profitáltak ezekből a fejlesztésekből.

 

Jó hírem van!

Most neked is lehetőséged van elsajátítani az impresszionizmus színhasználatát és az impresszionista festőtechnikákat!

Ráadásul megismerkedhetsz egy világhírű, kortárs Orosz festőművész, Vladimir Volegov festőtechnikáival is!

Nézd meg lentebb a részleteket!

 

 

 

Vladimir Volegov Impresszionista Festőtechnikái

A világhírű, kortárs, Orosz festőművész, Vladimir Volegov csodálatos impresszionista technikával festett, romantikus, realisztikus nőalakjai.

Nézd meg te is ezt a sok csodát!

Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek oszd meg a facebookon is!