Egy kis csemegét hoztam a Blog olvasóinak, a Régi Mesterek Festőtechnikái Online Festőtanfolyam egyik leckéjét teszem ingyenesen elérhetővé, melyben a Velencei és a Flamand festőtechnikát mutatom be.

A festészetben az idők folyamán számos festőtechnika jött létre, melyek gyakran “iskolákhoz” kötődnek.

Amikor festőtechnikákról, módszerekről beszélünk, gyakran kerül szóba, az ilyen vagy olyan “iskola” említése.  Például Nagybányai Iskola, vagy Barbizoni Iskola stb.

Iskolák alatt általában valamilyen korban és időben vagy távolságban, területileg egymáshoz közel eső, közeli időben alkotó mesterek hasonló alkotói módszerét, vagy témaválasztását, stílusát értjük.

Azért fontos, a területileg és időbélileg a közelség, mert ezek az iskolák a hozzá tartozó mesterek egymásra hatása miatt jöttek létre. A Reneszánsz és a Barokk idején főleg arról volt szó, hogy egy vagy több mester saját műhelyéből kikerült tanítványok a mesteréhez hasonló stílusban alkottak, a mestertől tanult módszerek és technikák, anyagok segítségével. Nyilvánvalóan ez a közös eredet sok közös, egymáshoz nagyon hasonló alkotói stílusban nyilvánult meg.

Tágabb értelemben ezek az iskolák földrajzi elhelyezkedés szerint is csoportosíthatók, hiszen pl. a Flamand mesterek tanítványai is többnyire Flamandok, Hollandok, Német alföldiek stb. voltak. Tehát miután kikerültek a mester műhelyéből, felszabadulva a saját műhelyüket is többnyire a közelben, vagy legalább is abban az országban vagy értelmezhető földrajzi közelségben nyitották meg. Így jött létre a Flamand és a Velencei Iskola is.

A Velencei iskolát szokták Déli Iskolának is hívni. A Flamand iskolát, pedig Északi iskolának is szokták nevezni. Ahogyan a Flamand iskola sem korlátozódott Flandriára. Hiszen a Flamand régió a történelem során területi fekvését tekintve viszonylag gyakran változott. A Flamand régió többnyire Német Alföld (Rajna vidék), Hollandia Déli területeit és Franciaország Északi területeinek egy részét és a mai Belgium területeit is magában foglalta.  Tehát amikor Flamand festészetről beszélünk, akkor ezek az északi országok is érintve vannak és az itt fel nem sorolt további északi országok is főleg a Flamand festészetet folytatták, hiszen területileg ehhez voltak közelebb, innen tudtak hatásokat szerezni. Talán emiatt szerencsésebb az Északi Iskola kifejezés használata.

A Velencei Iskola sem korlátozódott csak Velencére, hanem a Velencei királyság és a környező régiók festészetét jelenti. A stílusokban, vonalvezetésben, témaválasztásban, technikában és anyaghasználatban kisebb nagyobb eltérések vannak de ha főleg a technika és anyaghasználatot nézzük akkor egész Olaszországban alkalmazták a Velencei módszert, sőt a mediterrán országokban is. Például a Portugál iskolára is nagy hatást gyakorolt a velencei technika.

Művészettörténeti szempontból persze Sem a Flamand sem a Velencei iskola nem tágítható annyira ki, mint a mi szempontunk szerint. A művészettörténet sokkal szűkebben méri ezeket a területeket.

Viszont ha az anyaghasználatot és a festészeti technikát nézzük akkor igazából két egymástól jól elhatárolható módszer volt, az Egyiket a Flamand a másikat a Velencei iskola használta. A két módszer közti különbséget nagyban magyarázza a kifejlődésük közbeni alábbi tényezők.

A földrajzi tényezők, jellemző időjárás, társadalmi szokások, építészeti szokások stb.

Nézzük meg kicsit jobban ezeket az eltéréseket.

Északon, hidegebb az átlaghőmérséklet nyirkosabb az idő, több a csapadék, nagyobb a páratartalom és ritkább a napsütés gyakoribbak a ködös, felhős napok mikor inkább a szűrt fény a jellemző.

Építészetileg a hideg telek miatt, alacsonyabb belmagasságok, kisebb (jobban fűthető) termek és kisebb (hideg ellen jobban szigetelhető) nyílászárók voltak a jellemzőek.

Délen a mediterrán övezetben ezzel szemben melegebb az átlaghőmérséklet, a tél kevésbé hideg, a meleg és napsütéses órák száma gyakoribb, ritkább a felhős, ködös idő, ritkább a szűrt fény, gyakori a “verőfényes napsütés, a tiszta ég.

Építészetileg az enyhe telek lehetővé tették a nagyobb alapterületű és nagyobb belmagasságú termek építését, a nagyobb nyílászárók használatát.

 

A Flamand technika főbb ismertető jegyei

Többrétegű festés módszer pl. a “Flamand 7 réteg technika”.

A többrétegű festés vékony, áttetsző rétegekből állt (lazúrfestés).

Túlsúlyban van a  lenolaj használata az olajfesték és festőszerek készítésében. A dió és mákolaj használata ritkább.

Gyakori a hőkezelt olajok használata, melyeket gyakran szikkatívokkal (szárítókkal) főztek össze, ezzel is gyorsítva a festék száradását. Emellett gyantaszármazékokat, balzsamokat is használtak.

A festmények átlagos mérete kisebb mint a velencei festményeké (kisebb termek, kisebb belmagasság = kisebb képek)

A festmények sokáig fatáblákra készültek, néha fatáblára kasírozott vászonra.

 

 

A Velencei iskola főbb ismertető jegyei

Gyakoribb az 1 rétegű festés a príma festés mint a Flamandoknál.

Az átlátszó réteges lazúr festés mellett, gyakran használtak sűrűbb, pasztózusabb, vastagabb festékrétegeket mint az északi festők. Gyakori volt a sfumato technika is.

A Velencei festők gyakrabban használnak dió és mákolajat a lenolaj mellett mint északi társaik.

Gyakran találni méhviaszt adalékként a festékekben és a festőszerekben (a méhviasz elősegítette a pasztózusabb, vastagabb rétegű festést).

A festmények átlagmérete nagyobb mint a Flamand festmények átlagmérete ( nagyobb termek, nagyobb belmagasság = nagyobb méretű festmények).

A festmények nagyobb része feszített vászonra készült, magát a fatábla és kasírozott vászon helyetti feszített vászonra történő festést is itt kezdték el először széleskörűen alkalmazni.

 

 

 

Mint látható a két iskola számos eltérést mutat festőtechnika és anyag használat szempontjából.

Ezek okai talán a fenti leírás szerint egészen nyilvánvaló.

Az olajokban található különbség. A lenolaj a leggyorsabban száradó olaj. A dió és mákolaj lassabban szárad.

Az olajfestékek száradási sebességét nagyban befolyásolják az időjárási tényezők.

Száraz meleg időben gyorsabban szárad az olaj mint hideg, párás, nyirkos időben. Tehát evidens, hogy az északi festők kevésbé tudtak lassabban száradó olajokat használni, mint a melegebb égövben élő társaik.

A nap UV sugárzása is jelentősen gyorsítja az olajok így a belőlük készült olajfestékek száradási sebességét. Emiatt is kedvezőbb helyzetben voltak a Velencei festők a Flamandokhoz képest.

Tehát összegezve az északi festőknek elemi érdeke volt a gyorsabban száradó lenolaj használata. A Déli festők viszont jobban tudtak variálni a különböző olajok egymáshoz viszonyított  előnyeinek kihasználásával mint Északi társaik, hiszen őket az időjárás ebben nem befolyásolta.

Az olajfestékek másik igen jellemző tulajdonsága az. hogy a vékonyabb rétegek gyorsabban száradnak mint a vastagabb rétegek. Ennek köszönhetően az Északi területeken inkább a vékonyabb rétegű festés terjedt el, míg a melegebb délen a vastagabb festékrétegeket is előszeretettel alkalmazták.

A megfelelő színhatások elérése a vékonyabb, lazúros rétegekkel sokszor csak több rétegben volt elérhető, ezzel szemben egy gyengébb színezőerejű pigment is jól színezett vastag rétegben használva. Tehát a Flamand festőknek sokszor muszáj volt több rétegben festeniük.

Az egyes festékrétegek egymásra kenése előtt mindíg meg kellett várni míg az előző réteg annyira megszáradt, hogy a következő réteg rákerülhetett. ez gyakran több nap várakozást is jelentett minden egyes festékréteg előtt. Így már érthetőbb a lenolaj és a hőkezelés és a szikkatívok miatt gyorsabban száradó hőkezelt olajok alkalmazása a flamand technikában.

A festmények ezekben a kortokban gyakran megrendelésre készültek. A megrendelő nyilván a festmény témáján kívűl a méretét is tisztázta a mesterrel a megrendelés leadásakor. Az is logikus, hogy a festményeket igyekeztek az épületeik méretéhez optimalizálni, így máris érthető, hogy délen nagyobb méreteket festettek mint  hideg északon.

At ókorban még főleg csak falfestmények léteztek a táblaképfestészet a kereszténység elterjedése után az egyházi festészetben indult el, és az ikonfestészettel kezdődött. Az ikonokat gyümölcsfából (elsősorban körtefából) készített fatáblákra temperával festették. Amikor a táblaképfestészet szélesebb körben is elkezdett terjedni, akkor elkezdtek nagyobb méretekben is festeni. A fatáblák használatát falfestmények helyett a mobilizálhatóság indokolta. A táblaképeket át lehetett helyezni, el lehetett adni stb. Tehát a mozdítható vagyon részét is képezték a továbbiakban. A fatáblák növelésével eljutottak az első problémához, hogy a nagyméretű képek alapjául szolgáló táblákat nem lehetett egy fából kifaragni, tehát több deszkából illesztették össze a megfelelő méretű táblát.

Általában a táblákat enyvvel ragasztották egymáshoz. A páratartalom változása miatt ezek a fatáblák gyakran elvetemedtek, az illesztések eltávolodtak egymástól. Az összeillesztett deszkák között hasadékok támadtak stb. Ez ellen eleinte úgy védekeztek, hogy különböző szövet anyagokat, jellemzően vásznakat ragasztottak enyvvel a táblákra. Ezek bizonyos mértékig kibírták a vetemedések feszítő hatását de nem voltak tökéletesek. Másik nagy hátrányuk a jelentős súlyuk volt.

Egy ponton aztán valaki rájött, hogy ha már úgyis a deszkára ragasztott majd lealapozott vászonra festenek, akkor végül is a deszkát el lehet hagyni a vászon alól, és elegendő ha a vásznakat egy okkal könnyebb feszítő keretre feszítik. Így sokkal könnyebb őket szállítani, áthelyezni is. Ezután villámgyorsan elterjedt a feszített vászon alkalmazása előbb a Velencei mesterek körében, majd hamarosan egész Európában is.

Ehhez azonban szükség volt arra, hogy előbb maga az olajfesték használata terjedjen el, mely az előtte általánosan használt tempera festést váltotta fel. De ez már egy másik történet, de érdekessége, hogy az olajfestéket Északi festők (Van Eyck testvérek) kezdték el először használni és csak utóbb jutott el  (Antonello da Messina közvetítésével) Velencébe.

Tehát a lényeg az, hogy a Velencei festők monumentális képméreteihez alkalmasabbak voltak a feszített vásznak mint a fatáblák, így eleinte köztük volt elterjedve majd csak később terjedt el a Flamand festők között is.

A festészetben a mai napíg használatban van és számos művészfestékgyár is készíti a mai napíg is az un. “Velencei médiumot” (pl. Lefranc & Bourgeois Velencei Médium). A velencei médium egy méhviasz tartalmú, sűrű, paszta amely a festékhez keverve az impasztó technika használatát segíti elő. A velencei médiummal kevert festék sűrűbb lehet mint az eredeti tubusos formája, az ecsetnyomokat is jobban megőrzi, így szép textúrák létrehozását teszi lehetővé.

 

 

 

 

A velencei médium nevét arról kapta, hogy a velencei technikában elterjedt volt a méhviasz használata, pont a vastagabb festékrétegek és pasztózusabb festés elősegítése végett.

Szintén gyakori az un. “Flamand médium” kifejezés is, (pl. Lefranc & Bourgeois flamand médium) amely egy zselészerű anyagot jelent, melyet ha olajfestékhez keverünk akkor magas fényt ad a festménynek a benne lévő magasabb gyanta tartalom miatt. A Flamand médium szárítókat is bőven tartalmaz, így a száradást is gyorsítja. A flamand médium nem impasztó médium segítségével tixotróp módon tudjuk átláthatóvá tenni a festéket, főleg a réteges, lazúr technikában ajánlott.

 

 

 

 

 

 

 

A festőtechnikáknak nagyon sok változata van, de a mai napíg a Velencei vagy a flamand technika jelenti a két legfontosabb kiindulási alapot és a legtöbb létező technikát be lehet sorolni a két fenti technika alá afféle változatként, vagy következményként.

A további technikák mint pl. a príma festés, lazúrfestés, verdacció, grisalle, impasztó, késes technika stb. olyan résztechnikák melyek a fenti két technikával ötvözhetőek, vagy önállóan a kettő közül az egyiket képviseli, pl. a lazúr technika flamand míg a késes technika Velencei technikának tekinthető.

De ettől függetlenül azt is meg kell jegyezni, hogy a Velencei festők is alkalmaztak lazúr és réteges festő technikát is, míg a flamandok is használtak príma festést és impasztót is.

Rembrandt a legjobb példa arra, hogy gyakorlatilag teljesen kötetlenül használta és kombinálta egymással mindkét festőtechnikát és ezzel egy elképesztő technikai repertoárt hozva létre.

A korábban már említett Portugál iskola is merített mind a velencei mind a Flamand technikából.

Mint látható a földrajzi tényezők komoly befolyással bírtak a festőtechnikák fejlődéseiben, melyek a mai napíg az anyaghasználatban is megmutatkoznak. Napjaink festőanyagaiban is élnek ezek a hagyományok.

 

Nektek melyik a kedvenc festőtechnikátok? Alul a hozzászólások közé beírhatjátok.

Ha tetszett a cikk kérlek oszd meg a facebookon is!