1. Lecke Művészettörténet (Ingyen festőleckék)

Ebben a leckében a festészet művészettörténetét tekintjük át röviden.

Őskor, barlangrajzok és anyaghasználat

A festészet kialakulása, tekintetbe véve a barlangfestmény leleteket, egészen az emberiség őskoráig nyúlik vissza. Az ősember a természetben található pigmenteket, használta a barlang rajzok színesebbé tételére, ill. esetleg kultikus célokra. A rendelkezésére álló színek mennyisége és tartománya igen korlátozott volt, elsősorban színes földfestékekről és faszénről beszélhetünk

Barlangrajz

Ezek elsősorban fehér kréta földek, sárga és vörös okkerek, esetleg zöld földek és barna umbrák lehettek.

Mégis a kor intellektuális és technikai fejlettségét messze meghaladó alkotásokat hoztak létre.

A Blombos barlangbeli lelet része

A jelenleg ismert legrégebbi lelet, kb. 100 000 éves. A Dél-Afrikai Blombos barlangbeli lelet, ahol egy őskori “festék készítő műhely” nyomaira bukkantak a régészek. Olyan kagylóhéjakat találtak, melyben sárga, vörös okker és szén nyomait találták. További érdekesség, hogy csontvelő maradványokat is találtak, mely felveti a lehetőségét csontvelő mint kötőanyag jelenlétének. Ez azért is érdekes, mert akkor bebizonyosodik, hogy kezdetleges kötőanyagot is használt az ősember, ismerve a kötőanyag fontosságát a festék készítésben.

Ókor

Anyaghasználat az ókorban

Az ókor aztán több szempontból is áttörést jelentett a festészet szemszögéből nézve.Az ember már ismeri a kötőanyagok fogalmát a festészetben, így olyan festékeket hoz létre, melyek tartós filmréteget képeznek, akár 2000 év elteltével is jó állapotban fennmaradtak, pl. Fayum múmia portrék, Pompeji faliképek stb. Kötőanyagnak elsősorban tojást, enyvet, viaszokat és néha növényi olajat hasznát.

Továbbá képes bonyolultabb fizikai és kémiai folyamatokkal új színes pigmenteket létrehozni, pl. ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.

Először is ekkor jelent meg a kötőanyagok használata a festészetben, pl. olaj, tojás, viasz stb.

Másrészt az ókori ember már képes volt különböző, sokszor egészen bonyolult eljárásokkal létrehozni bizonyos színes pigmenteket, melyek addig nem álltak rendelkezésére.

Pl. Ólomfehér, mínium, egyiptomi kék stb.

Az egyik legkorábbi írás, ami fennmaradt a festészetről „Idősebb Plinius (Kr.u. 23-75) római történetíró a „Naturalis Historica” c. írásában részletesen leírja az egyik legnagyobb Görög festő, Apellész munkásságát, munkamódszereit. Itt meg említi többek között az eljárást, ahogyan a festéket készítették. Ez a mai enkausztikának felel meg. Mikor is méhviaszt különböző színű pigmentekkel összeolvasztva kis lapocskákat formáltak a színes viaszokból, melyet egy felhevített fémkanállal ragasztott oda a festendő felületre.

Plinius hosszasan méltatja Apellészt, akinek bár, csak egy ismert munkája maradt fenn, a leírásból megismerhettük. A magasztaló írásban Plinius rámutat, hogy míg az Egyiptomiak többféle színt is használnak,(pl. egyiptomi kék) addig a legnagyobb festőknek, mint pl. Apellész csak 4 színre van szükségük, amivel bármit képesek élethűen ábrázolni.

 

Apellész paletta Szénfekete, Okker sárga, vörös okker és Kréta fehér

Ezt a négy színt hívják Apellész vagy Plinius palettának is, de hivatalosan a „a Görög 4 szín palettának” hívják.
Ez a négy szín a krétafehér, faszén fekete, vörös okker és sárga okker volt.

Bár Apellész munkái nem maradtak fenn, Plinius írásaiból megtudjuk, hogy nagyon sok újítást alkalmazott, többek között az anatómiai megjelenítés, a tónusok és a realista emberábrázolás terén.

Hogy milyenek lehettek Apellész festményei, azt megmaradt festményén kívül talán leginkább a Fayum portrék tanulmányozásával tudjuk elképzelni.

Fayum portré i. sz. 1-3. század

A Fayum portrék egy kb. 900 darabból álló lelet együttes, melyeket a 19. században fedeztek fel, a leletek a kopt időkből valók és legnagyobb rész az Egyiptomi Faiyum medencében találták őket. Ebben a régióban nagyszámú görög telepes élt, akikre előbb az Egyiptomi majd később a Római temetkezési szokások is hatással voltak. Így alakultak ki az un. Fayum temetkezési portrék, melyek közös jellemzője, hogy a Görög négy szín palettával készült, nagyon reális, naturalista, néha már-már impresszionista ecsetkezeléssel festett arcképek voltak, melyek az elhunytat ábrázolták. Az alkotásokat falapokra festették, többnyire viasszal olykor temperával.

Ezek a portrék mind festéstechnikailag, mind anatómiailag és színhasználat (bőr tónusok) tekintetében messze megelőzték korukat, felülmúlták az utána következő korok festészetét, egészen a középkor első harmadáig, feléig. A képek a kopt keresztény és a bizánci ikonfestészet kialakulásában is szerepet játszhattak.

Apellész festészetét, leginkább így képzelhetjük el.

Apellész hatása nem múlott el, a mai napig újra és újra felbukkan a festők eszköztárában, sokszor tudatosan az antik mester hagyományainak követése képen, vagy csak hatékonyságának felismeréseként.

A középkorban pl. Dürert hívták, mint „a Német Apellész” Rembrandt is bizonyítottan használta ezt a palettát, Velázquez is kísérletezett vele némiképpen leredukálva, ill. továbbfejlesztve azt.

Botticelli és Tiziano pedig, vetélkedtek a néhai Görög művésszel, megpróbálva felülmúlni azt.

Nem volt ritka az sem, hogy ókori művészek kompozícióit használták fel a középkor nagy művészei.

A 3 Grácia – Pompei i sz. 1. sz. falfestmény

Raffaello Santi – 3 Grácia (1504) Figyeld meg, hogy Raffaello egy az egyben lemásolta a Pompei falfestmény kompozícióját ugyanazon témájú saját festményében. Érdemes megnézni azt is, hogy a korabeli Pompei mester, mennyivel tökéletesebben ábrázolta a testszínt és a tónusokat mint Raffaello.

Középkor

Anyaghasználat a középkorban

A középkor folyamán egymást érték az új felfedezések a festészetben, új anyagokat fedeztek fel és új színes pigmenteket állítottak elő.

5.7. század

Az ember először használja az olajat kötőanyagként is már nem csak mázolási munkákra, hanem faliképek létrehozásánál, (Afganisztán Bámiján völgyi barlangtemplomok).

14. század.

Az olajfesték használata futótűzként terjed egész Európában, valószínűleg a Holland Van Eyck testvérek és Antonello da Messina nyomán. ezzel részben kiegészül, ill. felváltódik az addig szinte kizárólagosan használt tojástempera.

Nagyjából ezzel egy időben kis késéssel, elkezdték a Velencei festőiskola hatására egyre szélesebb körben is alkalmazni az akkor már ismert feszített vászonra való festés technikáját.

Festészet a középkorban

Középkor

Az ókorban már i. e. Előtt is gyakoriak voltak a mozaik technikával készített portré ábrázolások is, ennek hagyománya, tovább öröklődött a középkorra is, ahol a középkor első századaiban is gyakran készítették őket.

A középkor első felében, főleg uralkodókat pápákat ábrázoltak portré formájában, ennek egyik legelterjedtebb módja volt, az illuminált kéziratokban való ábrázolás. Az illuminált kézirat, egy olyan kódex volt, melyekben az iniciálék és egyéb képek egy része, arany vagy ezüst füst lemezzel volt részben díszítve. Ezt a képeken, képek körül látható nemesfém technikát hívták illuminálásnak.

Illumináció

A másik legfontosabb terület a szentek ábrázolása volt. Valamint egyéb bibliai vonatkozású képek. Ezek a korabeli festmények, freskók, illetve táblaképek is lehettek. A táblaképek legkorábbi formái az ikonok voltak, melyek kifejezetten egyházi festészetet jelentettek.

Madonna gyermekével – 13. sz. ikon

Ez a technika sok hasonlóságot mutat a korabeli ikon festészettel is, nem véletlenül, hiszen közös technikai alapokon nyugszik, itt is gyakoriak a kereszténységhez, uralkodókhoz, és nagy hatalmú, vagy éppen híres emberek ábrázolásához köthető képek. A legfőbb különbség, hogy míg az iniciálékat, és illuminálékat könyvekben, kéziratokban alkalmazták, addig az ikonok alapja a fatábla volt, és nyilván méretük is nagyobb volt, kódexekben fellelhető társaikénál. Anyagukat tekintve azonban jellemzően tojástempera, a kornak megfelelő pigmentek, és a nemesfém füstlemezek voltak.

Szembeötlő, hogy az ókori Római és Görög, vagy éppen Fayum művészethez képest, a középkor első felében látványos visszaesés következett be az ábrázolások realitását tekintve. Ez nagyjából a 14-17. századig így is marad. Amikor is a Reneszánsz és a Barokk idején az Antik esztétikai ideálnak és az anatómiai, perspektivikus és színtanulmányoknak köszönhetően fokozatosan visszatér az ábrázolás pontossága.

Reneszánsz

Portréfestészet

A portré műfaja a Reneszánsz idején kezdett újra fellángolni, Európában. Ez olyan mestereknek volt köszönhető, mint Jan van Eyck, Albrecht Dürer, Leonardo da Vinci, Antonello da Messina, Ifjabb Hans Holbein, Lucas Cranach, Sophonisba Anguissola stb.

Sophonisba Anguissola – Önarckép Bernardino Campival

A portré festésben több nagy vívmány is bekövetkezett ez idő tájt, akár anyaghasználatot akár az ábrázolás módszereket tekintjük. Hiszen a Van Eyck testvérek és Messina hatására egész Európában gyorsan elterjedt az olajfesték használata a táblakép festészetben. Ezután az olajfesték fokozatosan felváltja, vagy éppen kiegészíti az előtte széles körben használt tojástemperát.

Antonello da Messina – Egy férfi portréja

Továbbá a festők elkezdtek visszatérni az antik Görög és Római világ művészetekben használt ábrázolási módjaihoz, ezekre, mint követendő esztétikai mintákra tekintettek. Ez, ha a realizmusra és az esztétikára való törekvés felől nézzük, akkor önmagában is minőségi javulást eredményezett a művészetekben.

Egy másik érdekesség, a kéz ábrázolásával kapcsolatos. Divatba jönnek a portré beállításoknál a mellképek, továbbá a kéz reális és szép ábrázolása is. A kéz ábrázolása nem könnyű feladat és ezeknek a követelményeknek ekkortájt kezdtek igazán megfelelni a mesterek.

A reneszánsz és az antik világ kapcsolata

A művészet kifejezés a Görög tekhné – technika majd a latin Arts szóból származik, ekkoriban még tágabb értelemben használták az alkotót tevékenységekre, de már esztétikai összefüggéseken keresztül.

A reneszánsz művészek, fontosnak ítélték az ókori alkotások tanulmányozást, és esztétikai irányelvüket, ez adta meg. A reneszánsz alkotók kezdték el ténylegesen a művészeteket a képzőművészeti alkotások létrehozásaként definiálni. Az esztétikai irányelvek lényegét tehát a realisztikus megjelenítés, és az általános esztétika figyelembevétele adta.

Mint látható maga a művészet fogalma, a fogalom ókori megalkotói és a középkorban való használatba vevői szándéka szerint, szorosan összefüggésben van az esztétikával. Pliniuson keresztül pedig kapcsolatba hozható Apellész példáján keresztül a „Görög 4 szín palettával”.

Sajnálatos tény, hogy a 20. század közepétől uralkodóvá vált konceptuális művészet gyakorlata, öncélúan teljesen kiforgatta a művészet kifejezést eredeti jelentéstartalmából. Hiszen a koncepcionalizmus szerint, a gondolat, és az előre való fejlődés, az újító szándék, előbbre való, mint az esztétika, és az érthetőség. Ekként újradefiniálták és ezzel kisajátították a művészet fogalmát, jelentéstartamát.

Tájképfestészet a 14. – 16. századi Európában

A korai reneszánsz idején a táj nem létezett önálló témaként a képeken.

Ebben az időszakban a tájképfestészet, elsősorban kiegészítő motívumként szerepelt, célja pusztán a kiegészítés volt. Akkoriban vallási és mitológiai témák adták a festmények mondanivalóját. Ezeknek a jeleneteknek a háttereként használtak táj motívumokat.

Erre jó példa Leonardo da Vinci és Tiziano festészete.

Leonardo da Vinci – Sziklás Madonna

Tiziano – Nyúl és Madonna

16. század a csendélet festészet kialakulása

A legelső csendéleteket Caravaggio nevéhez kötik.

Caravaggio – Gyümölcsök kosárban

Itt jegyezném meg, hogy a Magyar nyelvű Wikipédiában a csendélet tárgyszó alatt ez az adat rosszul szerepel!  Ott ugyanis azt írják, hogy „Michelangelo és Caravaggio nevéhez fűződik”.

A valóság az, hogy csak Caravagioról beszélünk. A félreértést az okozza, hogy Caravaggio születési neve:Michelangelo Merisi (vagy Amerighi ) da Caravaggio (1571-1610) Őt azonban pont a névazonosságból fakadó félreértések elkerülése végett a művészettörténetben csak Caravaggio-ként említik.

De nem azonos Michelangelo Buonarottival (1475-1564) a Dávid alkotójával és a Sixtus kápolna mennyezetfreskójának festőjével!

Visszatérve a témához, a csendélet festmények sokszor szimbolikus jelentéseket, allegorikus utalásokat tartalmaznak. Gyakran ábrázolták az elmúlást, vagy feltámadást, esetleg az életet szimbolikus módon.

Tájképfestészet a 17. században

Itt a tájképek már kissé erőteljesebb hangsúlyt kapnak a képeken, eben a korszakban már ténylegesen tájképfestészetről is beszélhetünk. Ugyanakkor erre a korszakra jellemző az idealizált táj festése. Az Itáliai festészetben, valóságosan nem létező eltúlzott tájakat festettek, főleg a fényekre terjedt ki a festők figyelme, megpróbálták a fényt minél szebben ábrázolni.

Jan Both – Olasz táj utazókkal

A holland tájképfestészet kiemelkedő alakjai e korból, Goyen, Hobbema, Cuyp, Salomon és Jacob van Ruisdael.

Jan van Goyen – Házak a csatornánál (1630)

Salomon van Ruisdael – Út

A Holland tájképfestőknél a tájkép, mint téma, egyfajta hazafias érzelem megnyilvánítása volt, melyben nagy szerepet játszott a Spanyoloktól való függetlenedésük. Az addigi katolikus témák helyett elkezdték a számukra oly kedves Holland tájat bemutatni.

Mindkét iskola gyakran használt a tájképeken ember alakokat, melyek valamilyen tevékenység közben voltak ábrázolva. Ezeket hívjuk „Staffage” figuráknak.  Ezek a staffage-ok (stafázsok) a képnek mintegy mellékszereplői voltak. Ahol a fő mondanivalót mindinkább átvette a táj.

Anyaghasználat a 18-19. században

Kezd divatba jönni mind az uralkodó réteg, mind a polgári középosztály körében is a festészet, mint hobby gyakorlása. Nagyon sokan kaptak kedvet a festészet gyakorlásához, és sok esetben a tehetség hiányát az anyagismeret hiányának tulajdonították. Elkezdték keresni a „régi mesterek titkos receptjeit” feltételezve, hogy a nagyszerű alkotások valami titkos csodaszerek használatának tudhatóak be.

Szinte alkimista tevékenységet fojtatva kísérleteztek sokszor egészen hajmeresztő receptúrákkal, egzotikus anyagokkal is.

Ebből az időből rengeteg rossz állapotú kép maradt (vagy éppen nem maradt) fenn, ezeknek a balul sikerült kísérletezéseknek a következményeként.

A 19. század közepén feltalálják a tubust, és a festők elkényelmesednek, elveszítik a kapcsolatot az anyaggal.

19. század

A 19. század, a festészet egyik legmozgalmasabb évszázada volt.

A század első felében, a festők egy része Klasszikus festőként folytatta a 17-18. századi hagyományokat, természetesen felhasználva mindazt a tudást, amit eleik létrehoztak. Rájuk főleg a fény –árnyék hatások érzékeltetése volt jellemző.  Témáik gyakran voltak az antik Görög és Római korból származó történések, figuráik ruházatán is megjelentek az ókori ruházat mintái. Fontos Klasszicista festők voltak ebben a korban, Jacques-Louis David és Jean-Auguste-Dominique Ingres

Ingres – Akadémiai tanulmány Ókori stílusban

A festők másik része a Romantikus műfajban dolgozott. Rájuk jellemző volt, a drámai hatások megjelenítése, melyeket néha eltúlozva, akár idealizálva ábrázoltak. Sokszor merítve a fantáziájukból egy-egy képi elemet. Romantikus festők voltak, pl. Ferdinand Victor Eugène Delacroix és Francisco José de Goya y Lucientes

Delacroix – Árva lány a temetőben

Aztán ott voltak még a Realisták. Ők igyekeztek mindent úgy festeni, ahogy azt a valóságba látták, annyi különbséggel, hogy figyelembe vették a festőiség fontosságát, mint kifejező eszközt. Ez megjelenik mind az ecsetkezelésben, mind a komponálásban. Realista festő volt pl. Jean Désiré Gustave Courbet

Courbet – Önarckép

Ezzel szemben a naturalisták, a valóságot, ténylegesen a valós önmagában ábrázolták.

Az átmeneti festők

A 19. század második felében, ill. a 20. század kb. első harmadában létezett néhány nagymester, akik profitáltak, az új impresszionista műfajból, de ezt óvatosan tették, és sajátos módon beillesztették a Realista festészet hagyományaiba. Vagy éppen realista festőből léptek át úttörőként az impresszionizmus irányába. Ők voltak az átmenetei festők, akiknek festészetében mindkét műfaj elemeit, külön-külön vagy éppen együtt megtalálhatjuk. Ilyen átmeneti festő volt pl. Thomas Cowperthwait Eakins, Eduard Manet, John Singer Sargent, Anders Leonard Zorn, James Abbott McNeill Whistler.

Sargent – Lady Agnew

Édouard Manet – Suzanne Manet

A 18-19. századra jellemző még a festészet, mint hobby elterjedése is. Ebben az időben divatba jött festészettel foglalkozni, így rengeteg kis műterem és nagyobb akadémia ált rendelkezésre a festészettel foglalkozni vágyók számára. Kialakult egy olyan szemléletmód is, hogy keresték a „Régi mesterek titkait” ezt főleg csodaszernek vélt anyagok használatával remélték elérni. Szinte általános szemléletté vált, hogy a régi mestereknek, pl. Rembrandtnak, titkos receptek álltak rendelkezésükre, melyek segítették őket zseniális alkotásaik elérésbe. Így hát az alkotásokkal való kísérletezgetés rengeteg alkalmatlan anyagot is szült, melyek sajnos az ebben a korban keletkezett művek jelentős részének idő előtti és az indokoltnál nagyobb mértékű roncsolódásához vezetett. Pont ez az a korszak ami igazán rámutat a festészet anyagaival kapcsolatos ismeretek meglétének szükségességére, az alkotók gyakorlatában.

Impresszionisták

Az impresszionizmus forradalma volt az a jelenség, ami igazán felpörgette a festészetben a 19. század végét. Hiszen egyértelmű, hogy utat nyitott a modern művészeti irányzatok és az izmusok sorának, melyek a 20. századot jellemezték.  Legnagyobb alakjai, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Claude Monet és a posztimpresszionisták, mint Vincent Van Gogh, vagy Paul Gauguin.

Degas – Fiatal lány portréja

Monet – Madame Monet

Gauguin – Aha, oe feii,

Van Gogh – A kávéház teraszán

Az impresszionisták a fény és levegő jelenségeket vizsgálták, festészetükben az ábrázolt és valóságban megfigyelt témákról keletkezett benyomásaikat próbálták rögzíteni. Színhasználatukra jellemző volt a korábbinál világosabb, színesebb, sokszor pasztelles árnyalatok használata. Ecsetkezelésük lendületesebbé, gesztusaik szélesebbekké váltak. A festék felhordása pedig pasztózusabban, vastagabb rétegekben történt, ezáltal képeik sokszor plasztikusabbá váltak.

Tájképfestészet a 19. században

Nyugodtan állíthatjuk, hogy nem csak az impresszionisták, de a tájképfestészet forradalma is ebben az évszázadban zajlott.

Ebben az évszázadban a tájfestészet először az idealizálás béklyóit vetette le végleg, majd a plein air festészet elterjedésével kiteljesedett a realista festészet. A festők közvetlenül a szabadban festették meg a képeiket, megfigyelve és hűen visszaadva a tája szépségét.

Camille Corot – Két nagy fa

A korszak nagy tájképfestői voltak, Courbet, és Corot. Corot a tájfestészet plein air vonatkozásaiban volt élen járó.

Míg Európában Corot addig ebben az időben az USA-ban Thomas Cole (1801-1848) amerikai tájképfestő volt különösen nagy hatással a tájképfestészetre. Hatására alakult meg a Hudson River iskola Amerikában.

Ennek jelentőségét, különösen napjainkban érzékelhetjük.

Asher Brown Durand festménye. Durand a Hudson River Iskola követője volt

Magyar vonatkozásban is szép számmal voltak ebben az időszakban tájképfestők, pl. Id. Markó Károly vagy Paál László.

Id. Markó Károly – Alföldi táj gémeskúttal

Paál László – Békák mocsara

Paál László neve emellett a 19. század második felében a tájképfestészet Francia Mekkájával, Barbizonnal is összefonódott, hiszen legtöbb híres és nagyszerű képét itt festette Paál, a Barbizonban található Fontainebleau-i erdőben. Ebben az időben a festők szinte zarándokként keresték fel e helyet ahol mind a tájfestészetnek hódoltak.

Színyei Merse Pál már a szó szoros értelmében új színt hozott a hazai festészetbe, megvillantva az impresszionizmusból is merítkező sajátos plein aír képeit.

Színyei Merse Pál – Majális

Az impresszionisták forradalma eközben átformálta a táj és a plein air festészetet egyaránt.

Ők voltak, akik a színek és a fény kapcsolatát keresték és erre az egyik legjobb eszköznek a szabadban való festés mutatkozott. Ahol a táj, a szabad levegő, a fények és árnyékok ás a levegő perspektíva megfigyelését közvetlenül lehetővé tette, aztán szép lassan átcsúsztunk a 20. századba, ahol már a különböző izmusok garmadája vár ránk.

Claude monet – Pipacsos rét

20. század

Az izmusok kora. Az impresszionisták után, egyértelművé vált a művészek számára, hogy a művészetben nem léteznek korlátok, és a legfontosabb szempont, többé már nem a technikai tökéletesség és a mesterségbeli tudás, a szabályok betartása, vagy az esztétikára és érzelmek kiváltásara való törekvés volt, hanem a fejlődés, és az intellektuális tartalom. A 20. század festője többnyire létre szerette volna hozni saját izmusát, mely persze valójában csak keveseknek sikerült.

A modern és konceptuális alapú művészeti megnyilvánulási formáknak végeláthatatlan sora következett. Sokszor zavarba ejtő alkotások formájában.

Modigliani – Nő vörös hajjal

Aba Novák Vilmos – Laura

Szőnyi István – Dunakanyar

A korszak kiemelkedő alakjai, Picasso, Modigliani, Warhol, Magyarok közül Szőnyi Istvánt és Aba Novák Wilmost említeném.

Emellett ez a század amellett, hogy rengeteg értéket hozott létre, kitermelt egy erősen menedzser központú, sokszor központilag irányított, demagóg réteget is a művészetekben.

Ezek közös jellemzője, hogy igyekszik kisajátítani a művészetet, mely szerint a művész és a műértő egy intellektuálisan felsőbbrendű szűk réteghez tartozik, ennél fogva az alkotásokat is csak ez a szűk réteg képes megfelelően értékelni.

Szerintük minden, ami kívül esik ezen a körön, nem tekinthető művészetnek. Az ő definíciójuk szerint, a művészetnek nem kell sem esztétikusnak lennie, sem szabályokat követőnek, sem pedig szentimentális érzelmeket kiváltónak. Kívánatos viszont, hogy haladó, fejlődő, újszerű legyen, melyek mélyebb intellektuális tartalmat hordoznak, az sem baj, ha magyarázatra szorulnak ezek a tartalmak a jobb megértés érdekében.

Mivel így eltávolodtak a hagyományos értékrendszertől, így a műalkotások értékelése is sokkal szubjektívebb lett, mint régen volt, nagyobb mozgásteret engedve a spekulátoroknak, a művészvilágban hatalmat gyakorolni akaróknak, stb.

Kialakult egy menedzser központú szemlélet, ahol többé nem feltétlenül a jobb jut előre, hanem aki jobb kapcsolatokkal rendelkezik, ill. jobban menedzselik. Ezzel  párhuzamosan kialakult egy sznob réteg is akik az efféle sokszor polgárpukkasztó megnyilvánulásokat keresik a művészetben, ill. az értékmérő a menedzserek által felfuttatott „belemagyarázott” érték lett, a hagyományos értékek helyett.

20-21. század a Művészetek megújulása

Ez a kifejezés konkrétan azzal kapcsolatos, hogy világszerte felismerték a művészek, galériák, és gyűjtők egyaránt, a modern művészetekben kialakult lufi egyre inkább kezd kipukkanni. A mesterségesen generált értékek ugyanis nem tarthatóak fenn valós értékként.

A 20. század végén számtalan olyan nemzetközi botrány volt, amikor egy felmenedzselt művész alkotásai később a menedzselés megszűntével óriásit veszítettek értékükből. Ez egy tényleges értékeket magában hordozó műtárggyal ilyen mértékben nem szokott előfordulni.

A festészet mesterségbeli tudásanyagának eltűnése volt a másik nagy veszélyforrás, ami felhívta magára a figyelmet.

Szerencsére a 20. század második felében egymás után tűntek fel olyan kis műhelyek és privát akadémiák ahol a festészet, a szobrászat és a rajz hagyományos akadémiai módszereit igyekeznek újraéleszteni. Hamarosan aztán észhez kapott a szakma is, és napjainkban már számtalan galéria, művészettörténész, kurátor és persze művész is elkezdte támogatni ezt a mozgalmat.

A mozgalom egyik fő nemzetközi összefogója az Art Renewal Center ahol beregisztrálnak a hagyományos festészeti oktatást nyújtó művészek és intézmények, ahogyan a gyakorló művészek és gyűjtők is. A linket megnézve láthatjuk, hogy már több mint 100 ilyen intézmény van világszerte és napjainkban művészek tízezrei részesültek klasszikus művészeti képzésben világszerte.

Alkottak egy új fogalmat is, Klasszikus Realizmus a neve, a lényeg, hogy realista módon a klasszikus hagyományok szerinti alapképzésben részesítik a tanulókat. Fontos szerepet kap az anyagok mély megismerése, a tökéletes rajztudás kialakítása, és a művészettörténet is, a festőtechnikák alapos megismerése mellett.  A z itt végzett diákok többnyire karrierjük beindításához is segítséget kapnak.

Napjainkban a klasszikus realizmus új hagyományait olyan mesteretek prezentálják, mint pl. Adrian Gottlieb, David Leffel és Jeremy Lipking, Odd Nerdrum stb.

Adrian Gottlieb – Női portré

David Leffel – Önarckép

Jeremy Lipking – Kislány portréja

Odd Nerdrum és tanítványi köre, Nerdrum Giccs kiáltványában meghatározott esztétikai és filozófiai téziseken keresztül a konceptuális művészet fent felvázolt  iránya ellen veszik fel a kesztyűt.

Odd Nerdrum festmény 1.

Odd Nerdrum festmény 2.

Legfőbb eszközük, hogy a régi mesterek munkamódszereit és eszköztárát alkalmazzák. A Nerdrum iskola hangsúlyt fektet a filozófia gyakorlására és a művészettörténet megismerésére. A barokk és a reneszánsz mesterek és ókori elődjeik munkamódszereit és anyaghasználatát tanulmányozva alakítják ki önálló, klasszikus realista alapokon nyugvó festészetüket.

Luke Hillestad (Nerdrum tanítvány) – önarckép

Luke Hillestad (Nerdrum tanítvány) – festmény 2.

Luke Hillestad (Nerdrum tanítvány) – festmény 3.

Ami közös bennük, hogy az Apellész palettát, vagy annak valamilyen sajátos továbbfejlesztését tették meg saját fő palettarendjüknek. Természetesen egy-egy munkában a szükség szerint ettől eltérnek, ha kell, de alapvetően a paletta erős hatása érzékelhető festészetükön.

Sándorfi István a 2007.-ben elhunyt Párizsban élő hiperrealista festőművész szintén érdekes gondolatokkal fogalmazta meg ellenérzéseit a modern művészetekkel szemben