A Flamand és a Velencei festőtechnika
Ebben az érdekes blogbejegyzésben a Velencei és a Flamand technikákat hasonlítjuk össze és megnézzük a köztük lévő legalapvetőbb különbségeket…
Flamand festőtechnika alapvető jellemzői az un. 7 réteg technika volt.
A technika lényegét a vékony, áttetsző lazúr mázak adták.
Az első réteg volt az előrajzolás és az imprimatúra. Az imprimatúra egy tónusos aláfestést jelentett, mely gyakran valamilyen sárgás vagy vöröses barna színnel történt, vékony áttetsző rétegben.
Áttetsző imprimatúra felfestése az előrajzolt vászonra vörös okker színnel.
Egy elkészült imprimatúra
Az imprimatúra sokszor már önmagában is lenyűgöző hatást kelt, egy szépen kidolgozott előrajzra gondosan felfestett imprimatúra kis kiigazítással már akár egy monokróm alkotásnak is megfelel, itt már érzékelhető a lazúr festés rendkívülisége.
A második réteg az u. Grisalle azaz a szürke aláfestés, ahol a szín értékeket pontosan beállította a festő. Ez önmagában a megfelelő fény árnyék viszonyokat is beállította a képen.
A Grisalle az imprimatúrát követte
A Grisalle hagyományosan ólomfehér, elefántcsont fekete és umbra színekkel készült.
Vermeer – KLeány gyöngy fülbevalóval c. festménye és mellette egy Grisalle másolat.
A grisalle festést ólomfehér, umbra és elefántcsontfekete színekkel készítették. A fekete pigmentek nagyon lassan száradnak, emiatt mindíg adtak, hozzá egy kis umbrát ami gyorsan száradó pigment és kompenzálta a fekete lassú száradását. ezen kívül az umbra hozzáadása melegebb tónusokat eredményezett mint amit önmagában a fekete-fehér kombináció lehetővé tett.
A Grisalle réteget annyira kidolgozták, mintha a festményt befejeznék. Minden színértéket ebben a lépcsőben igazítottak ki, a fény, árnyék és közép tónusok ilyenkor tökéletesen pontosan a helyükre kerültek. A grisalle kb. úgy nézett ki mint a befejezett festmény fekete fehérben lenne fotózva.
A további rétegek különböző színű lazúr mázak voltak.
Az egyes rétegeknél a lazúr mázak felfestésénél, mindíg korrigálták a fényeket és árnyékokat.
Így fejlesztették ki a képet.
A Flamand festők eleinte fatáblára dolgoztak, később fatáblára kasírozott vásznakra, majd feszített vásznakra. A feszített vászon eljárást a Velencei festőktől kölcsönözték.
Az alapozás gyakran 4-7 réteg félkréta alappal történt, melyeket minden réteg esetén finom horzsakővel átcsiszolták. Így rendkívüli finom és sima felületet értek el, melyeken a lazúr technika már már fényképszerű volt. az ecsetvonások sokszor nem is látszottak.
A festőszernek gyakran használtak napon sűrített olajokat, illetve olykor gyantákat, balzsamokat is, melyekkel vastagabb, testesebb festőszereket tudtak készíteni. Ezekkel sokkal máz szerűbb bevonatokat tudtak létrehozni. A balzsamok jobban ki is terülnek, elősegítve a faktúra nélküli sima felületek kialakítását..
Mind a Flamand mind a Velencei technikában gyakran alkalmazták a tempera aláfestést is.
Paulus Moreelse – Lány tükörrel – A Holland mester 16. századi festményén jól megfigyelhető a Flamand technikára jellemző, vékony, finom festékrétegek, és az impasztó hiánya, vagy csak minimális jelenléte.
A tempera aláfestés gyakran nem csak az első rétegeknél történt, hanem olykor váltakozó rétegben is (kevert technika, mischtechnik). Továbbá, készítettek, un. olajtemperát is, ami teljesen kompatibilis az olajfestékkel, így lehetővé vált az egy rétegen belüli két féle anyag használata, egymással való keverése.
A Velencei festőtechnika
A Velencei technika lényege, a vastagabb, pasztózusabb rétegekkel való festőmodor. A Velencei festők gyakran használtak méhviaszt, ólmozott kristályüveg port illetve különböző krétákból készített un. “Gitt médiumokat”. Ezekkel erősítették az impasztó hatást. A Velencei festők is alkalmazták a lazúr mázakat illetve a réteges festést, de gyakran érezhető a képeiken a faktúra, az ecsetnyomok láttatásának világos szándéka. Ezt a fenti segédanyagok segítségével érték el.
Tiziano önarcképén jól megfigyelhető a velencei technika pasztózus jellege. nézzük csak meg a fehér gallért ahol jól érzékelhető a vastagon, durván felrakott ólomfehér szín, de az egész arcon megfigyelhető a vastag festék réteg használata.
A festőszerekbe sokszor tettek adaléknak ólomglétet. Gyakran főzték össze az ólom-oxiddal az olajat. Így gyorsabban száradó olajat tudtak létrehozni, mely lerövidítette a száradási időt. Mely lehetővé tette az egyes rétegek, rövidebb időn belüli egymásra kenését. Az ilyen szárító olajok használata jellemző volt a Flamand festőkre is.
A Velencei festők sokszor alkalmaztak dió olajat is festék alapanyagként és festő médiumként egyaránt. A dió olaj sok szempontból jobb tulajdonságú, mint a lenolaj. A száradási ideje viszont lassabb. Ezért a hidegebb éghajlatú Németalföldön kevésbé alkalmazták, mint a napfényes Itáliában, hiszen a meleg és a napfény nagymértékben segíti a festmények gyorsabb száradását.
A Velencei festők kezdték előszőr alkalmazni a feszített vásznakat is.
Ennek legfőbb oka az volt, hogy a nagyméretű deszka panelek, melyek több deszkából álltak össze, gyakran vetemedtek, elhasadtak, ez sok problémát okozott. A tágas Itáliai villák, paloták hatalmas belső tereiben, azonban szükség volt a nagy méretű festményekre. Erre találták ki a feszített vászon technológiáját, mely gyorsan elterjedt egész Európában.
A következő bejegyzésben Rembrandt technikájával foglalkozunk.
Hamarosan indul a „Régi Mesterek Technikái Online Festőtanfolyam” még van lehetőséged jelentkezni! Ismerkedj meg a régi mesterek zseniális festőtechnikáival!
Ha tetszett a cikk kérlek, oszd meg a facebookon és vagy a goolge+-on!
” />
Nagyon hasznos megoldasokat tar fel a bemutato ,sokat lehet tanulni belole. Koszi