Rembrandt Harmenszoon van Rjin (1606 – 1669) Holland festőművész sokak szerint (szerintem is)  a legnagyobb valaha élt művész.  Ha a művészet szubjektivitása szerint ezt így nem is lehet kijelenteni, az akkor is vitathatatlan, hogy a legnagyobbak egyike volt.

 

 

Míg a művészettörténet főleg a kompozíciós készségét és a Chiaroscuro terén elért kimagasló eredményeit éljenzi, addig nekünk festőként ezeken a fontos szempontokon kívül, van még egy terület, amire figyelnünk kell, Rembrandttal kapcsolatban, ez pedig az anyagok és technikák terén való kiemelkedő jártassága.

Rembrandt technikai és anyagismereti szempontból is kimagasló tudással bírt, még művészettörténeti távlatokból nézve is.

Kevés olyan festő van, aki akár csak megközelítette volna életművében azt a változatosságot, amit Rembrandt produkált, méghozzá a saját korában.

Ha megnézzük, Rembrandt a portré festés egyik legnagyobb a mestere volt.

Rembrandt a Chiaroscuro területén is kimagaslót alkotott, hiszen előtte szinte senki sem volt, aki ilyen tökélyre vitte volna a fények és árnyékok közti átmenetek megjelenítését, mint ő. Talán még Caravaggio, Georges, de La, Tour és Leonardo jártak a közelében ennek a színvonalnak.

 

 

 

A 15-16.- századi festészetre a technikai monotónia, ez alatt azt értjük, hogy mesterüktől tanult technikák mentén fejlesztették tovább saját technikáikat, így némileg módosítva, de hasonló alkotói módszerekkel dolgoztak.

Ez a magyarázata, hogy kialakult és egymástól elkülönült, a Flamand és a Velencei technika, vagy, ahogy sokszor emlegetik, iskola.

A földrajzilag egymáshoz közel dolgozó mesterek hatással voltak egymásra, míg ezek a kölcsönös egymásra hatások kialakítottak egy egységes képet, mely a hasonló, munkamódszerekben, technikákban, anyaghasználatban és festői nézeteken nyilvánult meg, és teljesedett ki.

Így alakult, hogy míg a Flamand iskolára a vékony lazúros festékrétegekkel történő festés, volt, jellemző, a képeke gyakran kisebb méretűek voltak és sokszor készültek deszkára.

Eközben a Velencei módszer lehetőleg nagyobb méretű képeket produkált, melyek sokszor vászonra készültek. A velencei módszerre jellemző volt, hogy sokkal plasztikusabb, anyagszerűbb volt, mint a Flamand, festékeiket, vastagabb, sűrűbb rétegekben hordták fel a képre, az ecsetnyomok is jobban látszódnak a festményeken. A Velencei iskola festményei sokkal határozottabb faktúrát mutatnak, mint ami a Flamand iskolára jellemző volt.

A két iskola közti különbségnek, bármilyen meglepő is, valószínűleg részben földrajzi, egészen pontosan időjárási okai voltak.

Hollandia, időjárása sokkal hidegebb, mint a napfényes Itáliáé, ehhez igazodott az építészetük is. Egy hidegebb éghajlatú országban az épületek belmagassága, és mérete mindig kisebb volt, mint a melegebb égövi társaiké, hiszen itt fontos szempont volt a kifűthetőség is, mely egy mediterrán országban kevésbé fontos tényező.

Ebből adódóan, szükségszerűen a képek mérete is igazodott az épületek adottságaihoz. Az Itáliai vagy akár a Spanyol megrendelő valószínűleg nagyobb belterű épületébe, nagyobb méretű festményt rendelt, mint a gazdag Holland polgár.

A nagyobb méretű festményeknél, már komoly gondot okozott a hordozó alap, is, hiszen itt már nem lehetett egy darab deszkából kivágni a kép alapot, hanem több deszkát kellett összekapcsolni a megfelelő képméret eléréséhez.

Ezek az összekapcsolt deszkák, idővel vetemedtek, elhasadtak, sok problémát okozott az állaguk fenntartása.

Így született meg a megoldás, hogy először vásznat ragasztottak (kasíroztak) rájuk, ami a repedésektől részben óvta őket. De még mindig ott volt a deszkák meghajlása, és a súlya, mint megoldhatatlan problémák.

Valahogy így alakulhatott ki a feszített vászon gondolata, mely az összes fenti problémára megoldást nyújtott.

A vastagabb, anyagszerűbb festési mód is összefüggésben lehetett a nagyobb méretekkel. Hiszen az óriás vásznakon, egészen egyszerűen nem volt idő, túlzottan finomkodni, a határidős megrendelések időben való- teljesítéséhez.

Másrészt a nagyobb belső terekben, az egyébként is nagyobb képeket is nagyobb távolságból élvezték. E távolság megengedte, a durvább ecsetkezelést, hiszen az a pár méter plusz, elég ahhoz, hogy a durvább faktúra is tökéletes összképet mutasson.

Ugyanígy az anyagok terén is volt eltérés. Míg a Hollandok főleg lenolajjal, dolgoztak, addig Itáliában gyakrabban használtak, Mák és Dió olajat is. A Mák és dióolaj lassabban szárad, mint a lenolaj, az olajok, ráadásul a meleg és a fény hatására gyorsabban képesek száradni, míg alacsonyabb hőmérsékleten, kevesebb fény mellett, lassabban száradnak.

Emiatt a Hollandok ritkábban nyúltak a lassan száradó olajokhoz.

Így viszont lemondtak arról a lehetőségről, amit ezek nyújtottak, nevezetesen, hogy kevésbé hajlamosak a sötétedésre, mint a lenolaj.

Így az amúgy is szűrtebb fénnyel bíró Hollandiában, a kisebb és rosszul megvilágított épületekben, az olajfestmények is erősebben sötétedtek, és egyébként is rossz világítás miatt még sötétebbnek hatottak.

Arról már volt szó, hogy az olaj és az olajfestmény is tartósan sötétben, vagy félhomályban erősebben sötétedik, ha pedig közvetlen napfény hatásának tesszük ki, akkor újra kivilágosodik.

Ezek a sötét viszonyok, előre borítékolható módon okozták, hogy előbb- utóbb lesz egy festő, aki majd a fényt keresi.

Ő volt Rembrandt.

Aki volt a Szépművészeti Múzeum „Holland Aranykor évszázada” kiállításon, ő megcsodálhatta, Rembrandt képeinek azt a hihetetlen energiájú, világító hatását, amit a fények és árnyékok játékával okozott.

Könnyű belátnunk, hogy egy borongós, ködös, Holland napon, hogyan hatott egy ilyen kép, egy félhomályos hallban.

Ugyanezen száradási problémákból adódóan, a Flamand mesterek, gyakrabban használták a tojás alapú médiumokat az olajfestékekkel együtt is hiszen ezek kedvezően gyorsították a száradási időket.

A régi mesterek a 15-16. században egyébként, ritkán használtak gyantákat és oldószereket.

Főleg olajjal festettek, a saját maguk készítette festékek konzisztenciája, kissé hígabb, nyúlósabb állagú volt, mint a mai festékeké, így könnyebben elfesthetőek voltak a festékek, kevésbé igényeltek hígítást.

Festőszereknek, napon sűrített, vagy főzött olajokat használtak, kréta porokat és tojást. Ha használtak is gyantákat, azt csak kis mennyiségben, és akkor is elsősorban balzsamokat, esetleg olajlakkokat, mint a copál és borostyán.

Azonban ezeket is csak módjával és ritkán.

Ha téged is érdekel, hogy a régi mesterek milyen anyagokkal dolgoztak, hogyan kell ezeket az anyagokat házilag elkészíteni, vagy hogyan lehet modern készen kapható anyagokkal helyettesíteni, ha érdekel milyen technikával dolgoztak, ha szeretnéd ezeket a technikákat te is megtanulni, akkor jó helyen jársz!

Hamarosan indul Magyarországon először a KINVA ART Akadémia legnívósabb online festőtanfolyama: A Régi Meterek Technikái Online Festőtanfolyam!

KATTINTS IDE és NÉZD MEG A RÉSZLETEKET!

Ha tetszett a cikk, kérlek oszd meg a facebookon!