Az ultramarin kék pigment története

Az ultramarin kék a festészet történetének egyik legfontosabb színe, de a színnek saját gazdag történelme van, mely éppoly szép és változatos, mint ez pigment és a belőle nyerhető további színek.

A reneszánsz festők kedvelt színe volt. Szűz Mária ábrázolásokon is innentől láthatjuk, korábban a Mária képeken Mária ruhája vörös volt, de mivel az Ultramarin kék olyan drága volt ezért a 14. század körül ennek használata terjedt, el. Úgy gondolták a Megváltó édesanyjának ábrázolásakor megilleti a legdrágább szín használata, íg vált a korábban vörös ruha kékké a Mária ábrázolásokon.

Masaccio – Szűz Mária – 1426

Az ultramarin kék eredetileg egy ásványi festék, mely a Lapis Lazuli, vagy Lazurit nevű féldrágakőből készül. A lazurit jelentése „kék kő”. Kémiailag nátrium-aluminium-szilikát és kálcium-szulfát a kék színét az ásványban lévő speciális kén anionok adják.

A Lazurit névvel a tisztább, nagyobb kén anion tartalmú ásványt jelöli, mely ennél fogva, tisztább és mélyebb kék.

Lapis Lazuli ásvány pirittel szennyezve

Lapis Lazulinak azt a Lazuritot hívják, mely sok egyéb szennyeződéssel van tele, többnyire, pirit és kalcit és sok egyéb ásvány is előfordul benne.

Van még egy szép kék ásvány, melynek színe igen közel áll a Lazuritéhoz, ez pedig az Azurit. Az azurit általában Malachittal együtt található, mely zöld színű ásvány. Az azuritból készítették az azúrkék pigmentet.

A pigment története egészen az ókori Egyiptomig nyúlik vissza.  Az i.e. 6. sz.-i. 4. dinasztia korabeli sírokból került elő a legrégebbi lelet, III. Tutmose fáraó szobrát borították ezek a féldrágakövek. Az egyiptomiak úgy nevezték, hogy „ég kő”.

A Lapis festő pigmentként való használata a középkorban a reneszánsz idején kezdett elterjedni.

Olyan mesterek használták rendszeresen, mint Leonardo da Vinci és Michelangelo Buonarotti, Raphaello és Vermeer és természetesen még hosszasan lehetne sorolni.

A Lapis lazuli elsődleges lelőhelye az Afganisztánban volt, vannak még kisebb jelentőségű lelőhelyek a világon, néhány helyen pl. Chilében is. Afganisztánban 6000 éve bányásszák ezt a követ, először Egyiptom közvetítésével jutott el Európába, később már közvetlenül hozták a hajók többnyire indián keresztül.

Európában kb. a 13. század körül jelent meg, egyre többször, és a 15. századra terjedt el igazán.

A lapis lazuliból készített pigmentet ultramarin kéknek nevezték. A kifejezés a Latin „ultra marinus” szóból ered, mely azt jelenti „tengeren túli”. ez arra utalt, hogy a pigmentet hajókon hozták kereskedelmi úton, a tengeren túlról.

A Lapis viszonylagos ritkasága és bányászati körülményeinek a nehézsége, miatt, no meg a hosszú kereskedelmi út végett is igen drága volt már kő formájában is.

Ugyanakkor pigmentként való felhasználásban még drágább lett ez a nemes anyag, amit a pigmenté való feldolgozásának körülményessége, hosszadalmas ideje és gazdaságtalansága okozott.

Az ultramarinkék pigmentet úgy készítették, hogy apró darabokra zúzták a pigmentet, majd igyekeztek a kis darabkákban kiválogatni a szennyeződéseket. A maradék Lapis darabokat tovább zúzták, majd különböző módszerekkel vizes ülepítés, stb. szelektálták az eltérő szemcseméretű részeket. Így többféle szemcseméret jött létre. ezeket színek szerint osztályozták és a finomabb, szebb kékeket értékesebbnek tartották, míg a kevésbé szép kékek lettek a legolcsóbbak (még mindig igen drágák).

Volt egy eljárás, mely még a fentieknél is gazdaságtalanabb volt, viszont a legintenzívebb legtisztább színt ezzel érhették el. Az eljárást Fra Angelico Firenzei festő alkotta meg és az így készített ultramarinkéket „Fra Angelico” kéknek nevezik.

Az alábbi videóban az Amerikában élő Magyar származású Attila Gazo mutatja be a Fra angelico kék hagyományos elkészítésének módját.

Fra Angelico, a legtisztább, legfinomabb Lapis port összekeverte, megolvasztott gyanta és méhviasz keverékével. Majd ezt a masszát mikor kezdett kihűlni, összegyúrta és rudakká formázta. 1-2 nap szikkasztás után a rudak megkeményedtek, ekkor lúgos vízbe mártva elkezdte gyúrni, gyömöszölni.

Miközben a lúgos vízben gyúrogatta a kis botokat, abból fokozatosan kioldódott a kék színű, pigment, míg az egyéb ásványi szennyeződések benne maradtak. Egy bizonyos pont után észrevehetően megfakult a rúd színe, ekkor félretették. Az összes rudat így kimosta. A procedúra végén a vize jól felkeverte, majd pár másodperc múlva egy edénybe átöntötte, átszűrte. Így két féle finomságú pigmentet különített el, ugyanis a nagyobb szemcseméretű, nehezebb pigmentek azonnal leültek a vödör aljára, míg a könnyebb, finomabb pigmentek még a kavargó víz közt rekedtek, így a nehéz pigmentekről leöntötte a könnyebb pigmenteket tartalmazó vizet, ami egy másik edénybe szintén leülepedett.

Aztán miután minden pigment leülepedett mindkét vödörben, óvatosan leöntötték róluk a víz nagy részét, a maradékot pedig lepárologtatták róla, majd a visszamaradt, összetömörödött pigment port, kiszárítva, festék pigmentként használták.

A folyamat közben visszamaradt kifakult rudakat a fenti módon újra átmosták, egyfajta másodosztályú minőségű, világosabb, kevésbé intenzív kéket szelektáltak, így.

Ultramarin hamu

Ezután a rudakkal még egy 3. mosást is csináltak, ez már egy nagyon fakó, világos kissé szürkés kék színt adott, ezt hívták „ultramarin hamunak” ez volt a legértéktelenebb kék, amit így nyerhettek.
A fenti videón a Fra Angelico kék tradicionális elkészítésének módját látjuk. Külön érdekesség, hogy a videót készítő Amerikai  Masterpigments.com nevű cég tulajdonosa a neve alapján Magyar származású (Attila Gazo). 1 kg valódi Fra Angelico kék jelenleg kb. 5500 $. Ezzel szemben a szintetikus ultramarinkék, kb. 30 $.

Mint látható igen idő és munkaigényes folyamat volt az így készített kék, azonban nem igazán voltak alternatívák, ugyanis a középkori Európában a kék szín igen ritka volt, emiatt kevés kék szín ált rendelkezésre.

Volt egy Ribeckit nevű olcsóbb, de elég semleges kék árnyalatú ásvány, aztán a Lapisnál kisebb értékű Azurit mely az Azúrkéket adta, a legolcsóbb lehetőség az Indigó volt, mely az indigó cserjéből készült, de ez egy könnyen fakuló, a fénynek rosszul ellenálló kék volt. Ezen kívül a kobaltkéknek egy ősi változata a „kobalt üveg kék”. A középkor festőjének nagyjából ennyi volt a lehetősége a kékek terén.

A lapis pigmentek költséges előállítása miatt, árát az arannyal egy árban mérték. Emiatt csak a legmódosabb festők engedhették meg maguknak használatát, akiknek a gazdag megrendelőik, megfinanszírozták e drága szín használatát. emiatt egy időben hívták Királykéknek is.

Ugyancsak ennek következtében változtattak a festők egy korábbi dogmatikus eljáráson. a 12.-13. sz. –íg Szűz Mária ruháját bíbor színnel volt szokás ábrázolni, hiszen addig az volt a legdrágább szín, melyet csak az urak, királyok finanszírozhattak meg maguknak. Sok helyütt alacsonyabb rendű, rangú emberek nem is használhatták a bíbor színt mely az urak kiváltsága volt.

Miután az ultramarin kék elterjedt Európában és ára magasan vert minden korábbi színt, a festők elkezdték Szűz Mária ruháját ultramarin kékkel ábrázolni. Úgy gondolták a Megváltó édesanyját megilleti eme drága szín használata. A mai Mária ábrázolásokon megszokott kék felöltő színe innen ered.

Ezzel a drága anyaggal a festők igen beosztóan takarékosan bántak, többnyire tisztán használták, maximum kis fehérrel világosítottak rajt.

Eszük ágában sem volt olyan kevert színek komponenseként használni, melyekhez hasonló tónusokat más, olcsóbb színekből is megkaphattak.

Ezzel a gyakorlattal egy holland festő teljesen szembement.

Vermeer talán az egyetlen olyan festő ebből a korszakból, aki rendszeresen, ha kellett szinte közönséges lilás barnákat, szürkéket is kevert ultramarinkékből, ha a képen kialakítandó színharmónia azt megkívánta. Ez a hozzáállás Vermeer a minőség iránti alázatosságát, igényességét mutatja, hiszen nem a hozzávalók árát nézte, hanem a végeredményt. Nemhiába, ő volt a Holland Aranykor egyik legkiemelkedőbb Művésze, aki vitathatatlanul korának egyik legnagyobb mestere volt színhasználat terén is.

Az Angol Nemzeti Galéria technikai Bulettinjében leközölték azt a vizsgálati eredményt, mely szerint Vermeer Zenelecke c. festményén a képen látható mennyezet gerendáit egy olyan kevert semleges színnel festette meg, mely lapis pigmenten alapult.

Az ultramarinkék drágasága, ill. a többi kék viszonylagos drágasága végett, a középkorban a legszegényebb festők sokszor semmilyen kék színt nem tudtak maguknak megengedni. A szép tiszta kékekre, különösen az Ultramarinkékre, csak elérhetetlen álomként gondolhattak. Ezt tükrözi a lámpa koromfekete szín egyik névváltozata is.

A lámpakorom feketét úgy is nevezték, mint a „szegény ember ultramarinja”.

Ugyanis ennek a feketének a legtöbb feketéhez hasonlóan, fehérrel keverve kékes szürke a tónusa, ezt a „szimultán kontraszt” nevű jelenség kihasználásával „kéknek tudták láttatni”.

Napjainkban már egy szintetikusan előállított ultramarinkéket tudunk használni, ugyanis a a 19. században egymástól függetlenül ketten is kidolgoztak egy némileg eltérő de hasonló eljárást a Lapis pigment tökéletes helyettesítésére. Kiírtak egy versenyt, ahol a díjat az kapta aki a tökéletes ultramarinkéket előállítja. Ezt a francia Jean Bapiste Guimet nyerte, az ő módszere szerin készített ultramarint hívják „Francia ultramarinnak”.

Vele egy időben egy másik kémikus is kidolgozott egy módszert, A Tübingeni Egyetem kémia professzora Christian Gottlob Gmelin de végül is Guimet-et ismerték el.

A szintetikus ultramarin kék tökéletesen helyettesíti a Lapis pigmentet, ára pedig ez egyik legolcsóbb pigmentek között van napjainkban.

Egyes kisebb festékgyártó manufaktúrák készítenek valódi lapis lazuli pigmetből készített festéket is, hazánkban egy ilyen cég festékei vannak forgalomban a Belga Blockx olajfestékek formájában.

Ha érdekesnek találtad a cikket, kérlek oszd meg a facebookon is!